A kis falu mélyén, ahol az idő lassan csordogált, állt egy régi fehér kőfal. A kőfal szürke és kopott volt, mintha az évszázadok súlya nyomta volna rá bélyegét. A kavicsos ösvény mentén húzódott, mint egy hűsítő árnyék a forró napfényben.
Egy esős napon, amikor a köd sűrűn lebegett a levegőben, egy különleges esernyő bukkant fel a fal mellett. Nem volt szokványos esernyő: vastag, szivárvány színű csíkokkal díszítették, mintha egy varázslatos világból származott volna. Az esernyő feszített állapotban állt, mintha készen állna arra, hogy megvédjen valakit a záporban.
A kőfal mögötti táj is különleges volt. Egy hatalmas tócsa terült el, amelyben az esőcseppek apró hullámokat vertek. Az esernyő tükröződött a víz felszínén, mintha egy másik világba vezetne. A fényes színek és a fehér kőfal kontrasztja olyan volt, mintha egy festői kép elevenedett volna meg.
A falu lakói találgatták az esernyő eredetét. Volt, aki azt mondta, hogy egy tündér hagyta ott, mások szerint pedig egy elveszett utazó felejtette el magával vinni. De senki sem tudta biztosan.
Az esernyő alatt gyakran találkoztak az emberek. A kavicsos ösvényen sétálva megálltak, hogy megcsodálják a szivárvány színeit, és néha még egy-egy fotót is készítettek róla. Az esőcseppek cseppenése és az esernyő alatt megbúvó kilátás olyan volt, mintha egy kis varázslatba csöppentek volna.
Az esernyő titokzatosan állt a kőfal mellett, mintha mindig is ott lett volna. Senki sem mert hozzáérni, félve, hogy megszakad a varázs, és az esernyő eltűnik. Így hát az Eső Szivárvány Esernyője továbbra is őrizte a titkát, és a falu lakói boldogan éltek a kavicsos ösvény mentén, ahol a régi kőfal és az esernyő találkozott.
