Egy különös és titokzatos házban, melyet régi könyvek és pergamenek borítottak, egyedül élt Klára, aki titkait csak a csendes falak ismerték. Évek óta nem látogatott el ide senki, és a ház minden szeglete porba és feledésbe merült. Klára, akinek az élete a titkok megőrzésére épült, hosszú fekete-fehér ruhájában állt egy különösen elhanyagolt szobában, melyet a reggeli napfény megvilágított az ablakon át.
Az idő itt megállt, és a levegő mozdulatlanságát csak Klára jelenléte zavarta meg, ahogy óvatosan megfordult. Mozgásával a ruháján lévő fekete és fehér szövetek rezdültek, és a porfelhő, melyet felkavart, váratlanul ugyanazokat a kontrasztos színeket vette fel, mint amik a ruháján voltak. A por, mintha táncra perdült volna, fényjátékot varázsolt a napfényben, árnyékokat és fényeket hozva létre egy pillanatra.
Klára megállt, és figyelte a színes porfelhő lassú leülepedését. Ebben a pillanatban valami mély és szimbolikus érzés fogta el; úgy érezte, mintha a por, ami évek óta felhalmozódott körülötte, most megmutatná a múlt színeit, azokat az időket, mikor még boldog volt. A szoba, amely oly sokáig volt sötét és elhagyatott, most egy rövid ideig újra életre kelt, Klára pedig úgy érezte, hogy egy régi, rég elfeledett része tért vissza hozzá.
Ez a pillanat egy új kezdetet jelentett Klára számára. Tudta, hogy itt az ideje, hogy megtörje a magány és az elszigeteltség éveit, és újra kapcsolatba lépjen a világgal. Amint a por ismét lehullott, ő is kész volt leporolni a múltat, és új fejezetet kezdeni az életében.
