Egyszer volt, hol nem volt, egy kis falu a hegyek ölelésében, ahol az emberek mindig is az egymásra való segítségben és a reményben lelték az erejüket. Ebben a faluban élt egy idős bölcs, aki mindig hangoztatta, hogy még a legsötétebb éjszakában is van egy kis fény, ami vezet minket az úton.
Egy hideg, szürke téli reggelen a falu lakói aggódva néztek az égre, ahonnan vastag felhők lebegtek alá, takarva el a napot. Az emberek úgy érezték, mintha a reményük is eltűnt volna a felhők mögött.
Ahogy teltek a napok, a felhők csak úgy összecsomósodtak az égen, és az emberek egyre inkább kezdték elveszíteni a hitüket. De a bölcs megmaradt a hitében, és egy nap összehívta a falu összes lakóját a templom elé.
A templom udvarán állva a bölcs megérintette a szívüket szavakkal, melyek emlékeztették őket arra, hogy még a legnehezebb időkben is ott van a remény. Elmondta nekik, hogy a felhők sosem lehetnek örökké, és hogy bár most elrejtik a napot, de az mindig valahol ott van, hogy fényt és meleget hozzon az életükbe.
A bölcs szavaira az emberek elkezdtek újra reménykedni, és ahogy az idő múlt, a felhők lassan szétfoszlottak, és a nap újra előbújt a végtelen égboltra. A falu lakói megértették, hogy még a legnehezebb időkben is mindig van remény, és hogy a nap valahol mindig süt.
Így folytatták tovább az életet a kis falu lakói, akik sosem felejtették el a bölcs tanításait: hogy mindig van remény, és hogy a nap soha nem marad örökké elrejtve.
