Egy tavaszi reggelen, amikor az erdő illatozott a virágoktól, Balázs a Mesefa alatt üldögélt, és halkan kérdezte:
– Mesefa, mesélj nekem valami finomról… mondjuk… csokiról!
A Mesefa levelei susogni kezdtek, és megnyílt egy új történet a varázskönyvben…
Messze-messze, egy dombokkal tarkított, színes mező közepén élt egy nyuszi, akit mindenki csak Csokinak hívott. Csoki nem volt hétköznapi nyúl – a bundája karamellszínű volt, az orrocskája mindig csokis lett, és a legnagyobb örömet az okozta neki, ha meglepetéseket csempészhetett másoknak.
Ugyanis Csoki híres volt arról, hogy csokitojásokat rejt el a réten minden tavasszal, amikor az első százszorszépek kinyílnak.
– Egy kicsi boldogság mindenkinek jár! – mondogatta, miközben szorgosan pakolta a kis csokitojásokat falevelek alá, virágok közé, sőt, néha a mókusok odvába is becsempészett egyet-egyet.
Egy nap a mezőn élő állatok úgy döntöttek, megviccelik Csokit, és ők is elrejtenek valamit neki. De valami különlegeset! Így történt, hogy a sünik apró virágkoszorút fontak neki, a madarak fából faragtak egy kis tábla-nyuszit, és a kismókusok egy falevélből készült „Köszönjük!” üzenetet hagytak a kedvenc bokra alatt.
Amikor Csoki a szokásos útjára indult tojásokat rejtegetni, hirtelen ő lett az, aki meglepetést kapott.
– Nekem… nekem csináltatok ajándékot? – pislogott meglepetten.
A barátai köré gyűltek, és boldogan bólintottak.
– Mert te mindig gondolsz ránk. Most mi gondoltunk rád.
Csoki szíve megtelt melegséggel. Leült a fűbe, és halkan nevetett.
– A legnagyobb ajándék nem is a csokitojás – mondta. – Hanem az, amikor valaki tudja, hogy szeretik.
Aznap este a mezőn mindenki együtt uzsonnázott – egy kis répás süti, mezei tealevél és természetesen… egy tálka csokitojás is előkerült.
A Mesefa halk sóhajjal csukta be a történetet, és Balázs arcán mosoly ült.
– Akkor holnap én is csinálok meglepetést valakinek – súgta.
Itt a vége, fuss el véle – vagy bújj el egy csokitojás mögé!
