Egy friss, illatos tavaszi reggelen Balázs ismét a Mesefa alatt üldögélt. A harmatcseppek még csillogtak a fűszálakon, és a madarak vidáman csicseregtek. A Mesefa mély zöld lombjai közül egy különleges fény csillant meg Balázs arcán, ahogy a varázskönyv halkan, szinte sóhajtva kinyílt.
Balázs kíváncsian nézett a lapokra, ahol egy új mese kezdődött:
Lili, a kis liliom bátorsága
A föld alatt, mélyen a gyökerek és kövek között, egy apró hagyma szunyókált. Ő volt Lili, a kis liliomhagyma, aki már nagyon régen várt arra, hogy tavasz legyen.
De amikor végre megérezte a meleg napsugarakat, és a föld megmozdult körülötte, Lili bizonytalan lett.
– Mi van, ha túl kicsi vagyok? – gondolta. – Mi van, ha nem vagyok elég szép? Ha nem tudok olyan magasra nőni, mint a többi virág?
A földben azonban nem volt egyedül. Egy közeli járatból előbújt egy vidám vakond, aki észrevette Lilit.
– Szia, te vagy az új szomszéd? – kérdezte kíváncsian.
– Azt hiszem… – suttogta Lili. – De félek kibújni. Mi van, ha nem megy?
A vakond elmosolyodott.
– Én sem látom a világot odafent, de tudom, hogy minden nap új izgalmat rejt. Nem kell látni ahhoz, hogy érezzük: a világ teli van lehetőséggel. Próbáld meg!
Lili elgondolkodott, de még nem mozdult.
Ekkor egy földigiliszta csúszott el mellette, és kedvesen megszólította:
– Mit csinálsz itt lent, Lili?
– Várok… talán nem is kéne kibújnom.
A földigiliszta kacagott.
– Tudod, én mindig a földben élek, de nélkülem a föld nem lenne olyan puha és gazdag. Mindenkinek megvan a maga szerepe. Te a fényt keresed, én a sötétet is szeretem. Bátran menj fel, nézd meg, milyen ott!
Lili egy kicsit már bátrabb lett, de még mindig nem mozdult.
Végül egy öreg fa mély gyökerei közül szólalt meg egy lassú, bölcs hang.
– Lili… tudod, hogy én is egyszer egy apró mag voltam? Kicsi, törékeny, de hittem abban, hogy nagyra nőhetek. És most, évszázadok óta állok itt, árnyékot adva a világnak.
Lili szíve megtelt melegséggel. A vakond, a földigiliszta és az öreg fa mind mások voltak, mégis bátrak, mert mertek önmaguk lenni.
És akkor Lili megmozdult. Lassan, de határozottan tört utat magának a földön át, egyre közelebb a fényhez, a tavaszi levegőhöz, a napfényhez.
Amikor kibújt, a nap sugarai lágyan cirógatták meg friss zöld leveleit. Kinyílt, és a világra mosolygott.
Nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi. Pont olyan volt, amilyen lennie kellett. És csodaszép.
Ahogy a szél játszott vele, Lili boldogan suttogta:
– Bátor voltam. És most tudom, hogy én is fontos vagyok
Balázs becsukta a varázskönyvet, és felnézett a Mesefára.
– A bátorság bennünk van – mondta halkan.
A Mesefa ágai csendesen bólogattak:
– És minden apró lélekben ott van a fényre vágyás. Merj nőni!
Itt a vége, fuss el véle!
