Egy nyári este Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A kertet ezüstszínűvé festette a hold fénye. A fák, a bokrok, még a kerti pad is hosszú árnyékot vetett a fűre. Balázs játékosan ugrált egyik árnyékról a másikra, de aztán megállt.
– Vajon mi lenne, ha valakinek sosem lenne árnyéka? – suttogta.
A Mesefa lombjai halkan megzörrentek, mintha titkot akarnának mesélni. Egy puha, ezüstösen fénylő levél hullott Balázs ölébe. A levél szinte világított a sötétben. Amikor szétnyitotta, halk derengés áradt belőle, és lassan kibomlott egy különös történet.
Valahol a hegyek felett, a csillagokkal pettyezett égbolt alatt élt egy hófehér kiscica. Bundája olyan volt, mintha holdfényből szőtték volna. Amerre járt, a szőre világított a sötétben, mintha apró szikrák szaladnának végig rajta.
A kiscica szeretett szaladgálni a réteken, kergetni a szentjánosbogarakat, mászni a sziklákon. De volt egy különös dolog: sosem vetett árnyékot.
Akárhová állt, akárhová ugrott, a holdfényben nem követte sötét alak – csak maga a ragyogás.
– Hol az árnyékom? – nyávogta szomorúan. – Mindenkinek van… a fák hosszú fekete árnyékokat húznak, a sziklák sötéten vetülnek a földre, még a rókának is van, amikor a bokrok között oson. Miért nincs nekem?
Egyik este elhatározta: útnak indul, és megkeresi az árnyékát.
Először a bagolyhoz ballagott, aki a fenyőfa tetején üldögélt.
– Bölcs bagoly, láttad valahol az árnyékomat? – kérdezte a cica.
A bagoly lassan kibillentette szárnyát, és komolyan felelt:
– Nem láttam. De valamit látok benned: fényt. Lehet, hogy neked nincs is szükséged árnyékra.
A cica továbbindult. Találkozott a rókával, aki hangtalanul osonva tért haza.
– Te, róka, aki mindig a csöndben jársz, nem találkoztál az árnyékommal? – kérdezte a kiscica.
A róka elmosolyodott, farka végével játszva kavarta a port.
– Árnyékot nem láttam melletted – felelte. – De amerre mész, világosabb lesz a sötét. Talán éppen ezért nincs szükséged rá: mert te magad vagy a fény.
A kiscica elszomorodott, de továbbment. Végül elért a tóhoz. A víz sima volt, mint egy nagy fekete tükör, rajta remegett és táncolt a hold ezüstös fénye.
A cica belenézett – és meglátta magát. Hófehér bundája ragyogott a víztükörben, mintha maga is egy darabka hold lenne. És ekkor megértette:
Nem azért nincs árnyéka, mert hiányzik belőle valami. Hanem azért, mert ő maga hordozza a fényt.
Attól kezdve nem kereste többé az árnyékát. Játszott a hold alatt, szaladt a réten, és amerre járt, világosság kísérte. Az állatok sorra gyűltek köré: a nyulak, a szarvas, a róka, sőt a bagoly is. Mindannyian nézték, ahogy a kis cica beragyogja az éjszakát.
– Ez hát a holdmacska – mondták. – Nem az árnyékát keresi, hanem fényt ad nekünk.
És attól a naptól kezdve mindenki tudta: ha a holdmacska ott van, az éjszaka sosem lesz igazán sötét.
Balázs a levél végére ért, és a kert árnyékait figyelte. A holdfényben egy fehér lepke libegett, árnyék nélkül. Balázs mosolyogva suttogta:
– Talán ő is egy darabka holdmacska.
A Mesefa lombjai halkan susogtak, és Balázs szíve megtelt fényes, békés melegséggel.
Itt a vége, fuss el véle.
