Egy esős délután Balázs a Mesefa törzsének dőlt, és hallgatta az eső kopogását. A cseppek ütemesen peregtek végig a leveleken, mintha apró dobok szólaltak volna meg a magasban. Balázs az ölében egy üres füzetet tartott, de sehogy sem tudta, mit írjon bele.
– Annyi történet van a világban – sóhajtotta. – De honnan tudhatnám, melyik az enyém?
A Mesefa lombjai megzörrentek, és egy vastag, sötétbarna levél hullott az ölébe. A levél olyan volt, mintha régi pergamenből készült volna. Balázs széthajtotta, és a levélből lassan kibomlott a történet.
Volt egyszer egy könyv, amely egy polcon állt egy kicsi szobában. Vastag bőrborítóját régóta senki sem nyitotta ki. A gerincén díszes aranybetűk futottak, de már majdnem teljesen lekoptak. A könyv szomorúan nézte, ahogy nap mint nap más könyvekért nyúltak – mesékért, képeslapokért, iskolás füzetekért. Őt sosem választotta senki.
– Biztosan unalmas vagyok – gondolta. – Más könyvek tele vannak színes képekkel, izgalmas kalandokkal. Én biztosan nem rejtek semmi különöset.
Évek teltek el így. A könyv porosodott, hallgatott, és egyre nehezebbnek érezte magát, mintha a szomorúság köveket rakott volna a lapjai közé.
Egy nap azonban a szoba ajtaja halkan kinyílt. Egy kisgyerek lépett be – kíváncsi szemekkel, kezében gyertya fénye. Megállt a polc előtt, és végignézett a könyveken. A gyerek szeme megakadt a régi, kopott kötet gerincén.
– Milyen titok rejtőzhet benned? – suttogta, és óvatosan levette a polcról.
A könyv szíve – mert bizony minden könyvnek van szíve – hatalmasat dobbant. A gyerek ujjai lassan szétnyitották a lapokat. És akkor történt valami csoda: a betűk felragyogtak, a képek életre keltek. Erdők, folyók, kastélyok és csillagos égboltok tárultak fel, amelyek mind ott rejtőztek a könyv belsejében, türelmesen várva.
– Hiszen te tele vagy kincsekkel! – kiáltott fel a gyerek ámulva.
A könyv ekkor értette meg: nem azért porosodott annyi éven át, mert üres vagy haszontalan lett volna, hanem mert a kincsek csak akkor válnak igazzá, ha valaki megosztja őket. És most végre volt, aki kinyissa, és életre keltse mindazt, amit őrzött.
Attól a naptól a könyvet gyakran levették a polcról. Néha mesét olvastak belőle, néha verseket, néha csak képeket nézegettek. A könyv lapjai boldogan zizegtek minden egyes lapozásnál – mintha azt mondanák: „Köszönöm.”
És a könyv többé sosem érezte magát magányosnak. Tudta, hogy a tudás, a történetek és a képek akkor válnak valódi kincsekké, ha megosztják őket másokkal.
Balázs a levél végére ért, és a kezében tartott üres füzetre nézett. Elmosolyodott.
– Akkor az én történetem is akkor lesz igazi, ha egyszer megosztom másokkal – mondta halkan.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, mintha egyetértenének. Az eső kopogása lassan elcsitult, és Balázs szívében fény gyúlt: talán a következő történet már az övé lesz.
Itt a vége, fuss el véle.
