Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében ült, és a tó tükrét figyelte. Az eső épp elállt, apró gyűrűk futottak szét a víz felszínén, a cseppek még utoljára koppantak a leveleken. A nap sugarai kibújtak a felhők mögül, és Balázs ámulva nézte, ahogy a fény ezer darabra törik a vízcseppeken.
– Vajon lehet-e gyorsabbnak lenni a fénynél? – suttogta maga elé.
A Mesefa lombjai halk zizegéssel feleltek. Egy különös, zöldes-arany színű levél vált le róla, és puhán Balázs ölébe hullott. A levél apró fénycsíkokat szórt maga körül, mintha szivárvány darabjait rejtené. Amikor Balázs szétnyitotta, a levélből lassan kibomlott a történet.
Az erdő szélén, egy tó partján élt egy teknős. Ő volt a leglassúbb mindenki között. A nyulak mindig nevetve előzgették le, a szarvas szinte repült a réten, a madarak a felhők fölött suhantak. A teknős sokszor hallotta:
– Hé, teknős! Olyan lassú vagy, hogy mire ideérsz, mi már kétszer megjárjuk a világot!
A teknős ilyenkor csak elmosolyodott, de a szívében titokban ott égett egy vágy: egyszer gyorsabb szeretne lenni a fénynél is.
Egyik este, mikor a hold ezüstösen csillogott a tó vizén, a teknős a partra feküdt, és lassan lehunyta a szemét. Az álom gyönyörű színekkel köszönt rá.
Álmában a tó fölé egy csodálatos szivárványhíd emelkedett. Ragyogott minden színben: vörösben, narancsban, aranyban, zöldben, kéken, lilában. A teknős lassan rálépett. Minden lépése alatt a híd felizzott, mintha a fény maga várta volna, hogy továbbhaladjon rajta.
És akkor észrevette, hogy nincs egyedül. A nyulak ugrándoztak a hídon, a szarvas kecsesen lépdelt, a róka óvatosan szimatolva haladt előre, a madarak dalolva repültek felette. A teknős ekkor értette meg: a szivárványhídon nem számít, ki lassú vagy gyors – mindenki együtt halad rajta.
Amikor felébredt, a nap már a fák fölé kúszott. Az éjszakai eső miatt a levegő még párás volt, és a tó fölött valóban ott ragyogott egy szivárvány. Pontosan úgy, ahogy álmában látta.
Az állatok egyenként gyűltek össze a parton. Először a nyulak, akik csodálkozva nézték a színeket. A szarvas csendben megállt, szinte meghajolt előtte. A madarak a levegőben köröztek, a róka is elfelejtett ravaszkodni, csak bámulta a fényt.
A teknős lassan felemelte a fejét, és halkan szólt:
– Látjátok? A fény hídja mindannyiunké.
Senki nem nevetett rajta. Nem számított többé, ki érkezett először, ki a leggyorsabb. Aznap mindenki leült a tó partjára, és együtt gyönyörködtek a színekben, amelyek az eget a földdel összekötötték.
A teknős szívében béke áradt szét. Megértette, hogy nem az a fontos, hogy megelőzze a többieket. Nem kell gyorsabbnak lennie a fénynél. Az a fontos, hogy legyen út, amin mindenki együtt járhat – akár lassan, akár sebesen.
És attól a naptól, valahányszor szivárvány jelent meg az égen, az állatok tudták: az az út a barátság hídja, amit a teknős álmodott meg.
Balázs a levél végére ért, és az égre nézett. A távolban épp akkor tűnt fel egy halvány szivárványív az eső után. Elmosolyodott.
– Talán ugyanaz a híd… és talán mi is mind együtt járunk rajta.
A Mesefa lombjai szelíden bólogattak, és Balázs szívében ott ragyogott a színek minden árnyalata.
Itt a vége, fuss el véle.
