A Flamingók városa – A Fény Kupolájának legendája
Volt egyszer egy tó, amely nem csupán vízzel telt, hanem a hajnal és az alkony színeivel is. E tó közepén állt a világ egyik legkülönösebb csodája: egy áttetsző kupola, amely mintha mézsejtből és fényből szövődött volna. A kupola nem emberi kéz műve volt – azt mondták, a Nap és a Hold közösen alkotta, hogy legyen egy hely a Földön, ahol az emberek újra felfedezhetik saját fényüket.
A kupola belsejében laktak a Flamingók, rózsaszín és bíbor szárnyú, kecses madarak, akiknek lépései és énekei különös varázserővel bírtak. Ők voltak a Fény őrzői, és küldetésük az volt, hogy az ide érkezők szívében újra lángra lobbantsák az elveszett reményt.
Az első utazó – a festő
Egy napon egy fáradt vándor érkezett a kupola partjához. Egy festő volt, aki valaha híres képeket alkotott, de ecsetje már hónapok óta nem érintett vásznat.
– A színek elhagytak – sóhajtotta. – A világ nekem csak szürke és üres.
A flamingók köré gyűltek, és lassú, mély éneket kezdtek. A vízben megcsillant a naplemente, a tó felszínén szivárvány árnyalatai játszottak, a kupola tükrében pedig a festő látta magát – kezében ecsettel, amint olyan képeket fest, amelyekből életek kapnak új reményt. Könnyei hullottak, de ezek már nem fájdalomból, hanem felszabadulásból fakadtak.
Hazatérve újra alkotni kezdett, és képei színeikkel egész falvakat tettek boldoggá.
A második utazó – a katona
Később egy katona érkezett, akinek szívében a háborúk nyomai lüktettek. A szemében árnyékok ültek, és úgy érezte, soha többé nem talál békét.
– Az én lelkem túl sokat látott – mondta komoran. – Bennem már nincs fény.
A flamingók éneke most lágy, gyógyító dallam volt. A kupola tükrében a katona önmagát látta, de nem fegyverrel a kezében, hanem gyerekek között, akikhez meséket mond, és akik hallgatva rá, megtanulják: a bátorság nem az, ha harcolunk, hanem ha megvédjük az élet szépségét.
A katona térdre rogyott, és hosszú idő óta először mosolygott. Amikor elindult, válláról leomlott a teher, és békében tért haza.
A harmadik utazó – a kislány
Végül egy kislány érkezett. Nem volt sem művész, sem harcos, csak egy gyermek, aki félt a jövőtől.
– Én csak… kicsi vagyok – mondta halkan. – Mit számít, ha én keresem a fényem?
A flamingók köré telepedtek, és énekükben ezúttal csilingelő vidámság szólt. A kupola tükörképe a kislányt mutatta, de már nem félénk szemekkel. Látta önmagát, amint felnőve tanítóvá válik, aki gyerekek százainak adja át a tudás, a szeretet és a játék fényét.
A kislány szíve felragyogott, és megtanulta: a legkisebb láng is bevilágíthatja a legsötétebb éjszakát.
A kupola legendája így terjedt szerte a világban. Művészek, utazók, szomorú szívek indultak útra, hogy megkeressék. Nem mindenki találta meg – de aki valóban nyitott szívvel kereste, az rájött: a kupola valójában soha nem is a tó közepén állt, hanem bennünk él.
