Volt egyszer egy kis teknős, akit mindenki csak Tengerinek hívott. Nem azért, mert különlegesebb lett volna a többieknél, hanem mert ő volt az, aki mindig a tenger felé fordította a fejét, és vágyakozó szemekkel figyelte a hullámokat.
Tengerinek volt egy nagy álma: nemcsak úszni szeretett volna a habok között, hanem messzire, nagyon messzire kalandozni – oda, ahol a nap lemegy, és ahol a csillagok a vízen táncolnak. A többiek gyakran mosolyogtak rajta:
– Kis teknős, maradj csak a parton! Itt van minden, amire szükséged lehet.
De Tengeri nem adta fel. Egy reggelen, amikor a nap aranyhidat festett a tengerre, összeszedte minden bátorságát, és lecsúszott a homokról a vízbe. A hullámok hűvösen és játékosan csapkodták meg, mintha csak azt mondanák:
– Gyere, ne félj, mi segítünk!
Tengeri úszott, ahogy csak bírt. Találkozott kíváncsi halrajokkal, akik körülötte cikáztak, mintha ünnepi táncot járnának. Egy delfin még egy ugróleckét is mutatott neki, amin olyan nagyot nevetett, hogy majdnem buborékok jöttek ki a páncéljából.
A hosszú út után, amikor már kissé elfáradt, egy nagy sziklán pihent meg. Onnan figyelte a naplementét, amely vörösre és narancsra festette a vizet. Tengeri mosolygott. Tudta, hogy a kaland még csak most kezdődik, de máris boldog volt – mert megtette az első lépést az álmai felé.
És amikor visszagondolt a többiek szavaira, csak ennyit suttogott a hullámoknak:
– Látjátok? Néha elég egy kis bátorság, és a világ kinyílik előttünk.
