Egy forró nyári napon Balázs a Mesefa árnyékában ült. A tóparti víztükör szikrázott, a levegőben tücskök zenéltek. Balázs a homokba egy nagy állatot rajzolt: hosszú orral, legyezős fülekkel.
– Vajon milyen lehet elefántnak lenni? – kérdezte halkan.
A Mesefa lombjai megzörrentek, és egy hatalmas, szürkészöld levél hullott az ölébe. Amikor Balázs széthajtotta, a levélből lassan kibomlott egy történet, mely messzi Afrikába repítette.
Ott, a napfényes szavannán, élt egy kiselefánt. Ő volt a legkíváncsibb a csordában. Ormánya még ügyetlenül kalimpált, füleivel sokszor saját fejét legyezte, de a szeme állandóan csillogott.
Tano – így hívták – mindenre rákérdezett. Egyik hajnalon a folyóhoz ballagott az anyjával. A víz csillogott, a madarak rikoltoztak. Tano megpróbált inni: ormányát a vízbe dugta, szívta, szívta… majd prüszkölve minden irányba spriccelt. A csorda hangos trombitálással kacagott.
– Mama, miért ilyen hosszú az ormányunk? – kérdezte bosszankodva.
– Az ormány a legnagyobb kincsünk, kicsim – felelte az anyja, és játékosan megcsavarta Tano fülét. – Ezzel tudunk enni, inni, fákat törni, és puszit adni. Egy felnőtt elefánt akár nyolc liter vizet is felszív egyszerre!
Tano tágra nyílt szemekkel hallgatta. Nyolc liter! Ő most alig egy kortyot tudott. De elhatározta: egyszer majd ő is olyan ügyes lesz, hogy ormányával vizet önt a szájába, és nem a füle mögé.
Máskor a nagyapja mellett cammogott a réten. A szavanna tüzesen izzott, a fűszálak aranylottak. A nagy elefánt lassan lengette hatalmas füleit.
– Nagyapa, miért ilyen nagyok a füleink? – kérdezte Tano.
– Nézd csak – felelte a bölcs öreg, és megállt. – Ha így legyezek, nemcsak a legyeket kergetem el. A vérem is átfut a füleimben, és lehűl. Ezért bírjuk a forró napot. A füleink a mi saját legyezőink.
Tano kipróbálta. Lengette a kis füleit, ahogy csak tudta. A többiek mosolyogva figyelték: még kicsi volt, de már most utánozni akarta a nagyokat.
És ahogy múltak a napok, Tano mindenből tanult valamit. Megjegyezte, hogy a csorda mindig együtt marad. Hogy a sárban való hempergés nemcsak játék: a vastag réteg védi a bőrüket a naptól és a bogaraktól. Hogy az ösvényeket a legidősebbek mutatják, mert ők sosem felejtenek el egyetlen itatót sem, még akkor sem, ha évek óta nem jártak ott.
Egy este Tano az apja mellett állt, és a csillagos eget bámulta.
– Apa – kérdezte –, tényleg sokáig élünk mi, elefántok?
Az apa ormánya lassan megérintette a kicsi hátát.
– Igen, fiam. Hatvan, hetven évig is. Ezért hívnak bennünket bölcseknek. Van időnk megtanulni mindent, ami fontos, és továbbadni a tudást nektek.
Tano elgondolkodott. Még csak pár éves volt, de már annyi titkot ismert meg. És minden új tudással kicsit nagyobbnak, erősebbnek érezte magát.
Másnap hajnalban, amikor a nap első sugara áttört a felhőkön, Tano a vízparton állt. Ormányával vizet spriccelt a magasba, és a permetben ezer apró szivárvány csillant. A csorda nevetett, de ezúttal nem gúnyosan – hanem büszkén. A kiselefánt, aki mindig kérdezett, most maga mutatta meg a világnak, hogy tanulni jó játék is lehet.
Balázs a levél végére ért, és nagyot sóhajtott.
– Hát az elefántok tényleg nemcsak hatalmasak – suttogta mosolyogva. – Hanem minden nap tanítanak valamit.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, és Balázs úgy érezte: most ő is kicsit bölcsebb lett.
Itt a vége, fuss el véle.
