Egy napsütötte, buja erdő mélyén, ahol a levelek között madarak trilláztak és a színes virágok illata szállt a levegőben, élt egy kis orangután, Kiko, és az anyukája, Mira. Egy nap Kiko szomjasan ült a kunyhójuk előtt, miközben a Nap egyre csak emelkedett az égre, és forrósággal árasztotta el az egész dzsungelt.
– Anya, miért van az, hogy mindig csak vizet iszunk? – kérdezte ábrándosan Kiko, miközben egy pohár vízbe mártott szívószálat szorongatott. – Nem lehetne valami… különlegeset inni?
Mira elmosolyodott. Tudta, hogy a kisfiának élénk a fantáziája, és mindenből képes varázslatot csinálni. Felkapott néhány citromot a kosárból, amelyet a szomszédos fáról szedtek előző nap.
– Különlegeset mondasz? – kacsintott. – Akkor készítsünk limonádét!
Kiko szeme felcsillant. Olyan volt, mintha valami titkos, varázslatos szertartásra készülődtek volna. Mira kettévágta a citromokat, és a kisfiának odaadta a facsarót.
– Ez nehéz munka – mondta komolyan. – De aki kitartó, az a végén megkóstolhatja az édes eredményt.
Kiko minden erejét beleadva facsarta a citromokat. Néha grimaszolt, mert a leve fröccsent az arcába, máskor meg nevetett, amikor a levelek közül egy madár kíváncsian kukucskált. Mire végzett, egy egész pohárnyi friss citromlé állt előttük.
– De anya – mondta Kiko –, ez még nagyon savanyú lesz!
Mira bólintott, és hozzáadott egy kevés mézet, majd vizet, végül jégkockát. Kiko nagyot szürcsölt a szívószálon keresztül, és ahogy az íz a szájába ért, vidám kiáltással pattant fel:
– Ez csodálatos! Mintha a Napot itt innám meg a pohárban!
Mira elnevette magát, és megsimogatta Kiko fejét. – Látod, kicsim, az élet néha savanyúnak tűnik, mint a citrom. De ha teszünk bele egy kis édes szeretetet, mindjárt megváltozik, és örömöt hoz.
Kiko pedig azon a napon megtanulta, hogy a legegyszerűbb dolgokból is lehet csodát varázsolni – ha az embernek van egy szerető társa, akivel megoszthatja.
