Az eső már órák óta zuhogott. Az utcákon hömpölygött a víz, a felnőttek sietve lépkedtek, esernyőik alatt keresve menedéket. De a kisfiú, akit Tomikának hívtak, nem sietett. Ő szerette az esőt. A cseppek ritmusa, ahogy koppantak a köveken, a pocsolyákban táncoló fények – mind mesét suttogtak neki.
Ahogy guggolva nézte a víz útját, valami megfogta a tekintetét. A szürke kövek között, a sárban és vízben, egy apró margaréta állt. Törékeny szirmai remegtek a szélben, a zuhogó eső pedig mintha minden pillanatban összetörni készült volna.
Tomika óvatosan kibontotta a kezében szorongatott esernyőt. Nem magát takarta vele – hanem a virágot. Guggolt ott, perceken át, míg a lábán végigcsorgott a hideg víz, és a ruhája átázott. Csak ült, és nézte a virágot, mintha beszélgetnének.
– Ne félj – suttogta. – Amíg én itt vagyok, nem esik rád több csepp.
És a margaréta, mintha értette volna, kicsit kihúzta magát. Tomika mosolygott. Nem volt semmi különös varázslat, mégis úgy érezte, mintha most a világ legfontosabb dolgát tette volna.
Egy arra járó néni megállt, és csodálkozva figyelte a jelenetet. Egy másik ember, aki sietve lépdelt az esőben, elmosolyodott, amikor meglátta a kisfiút. Lassan mindenki, aki csak arra ment, kicsit jobb kedvvel folytatta útját. Mert látták: egy apró fiú képes volt megállítani a világ zaját, hogy egyetlen virágot óvjon.
