Az erdő mélyén, ahol a napfény arany sugara csak apró réseken át szűrődik le, élt egy különleges lény, akit az emberek ritkán láthattak. Ő volt az Erdő Lelke, akit a fák gyökerei tápláltak, a virágok szirmai öltöztettek, és a mohák puha érintése adott neki alakot. Testét indák, levelek és szirmok fonták körbe, s ahogy lépdelt a fák között, mindenhol élet fakadt a nyomában.
Egy tavaszi reggelen egy kislány tévedt az erdőbe. Könnyes szemmel, koszos kis cipőben bolyongott, mert elvétette az ösvényt. Amikor leült egy fatörzsre, és kétségbeesve a karjába temette arcát, halkan megzörrentek a bokrok. Előlépett az Erdő Lelke, és szelíd mosolyával odalépett hozzá. A kislány nem félt – valami különös béke áradt a lényből, mintha az egész természet ringatta volna körül.
– Ne sírj – szólt lágy hangon, amely egyszerre volt susogó szél és csobogó patak. – Az erdő vigyáz rád.
A pillangók körülöttük táncot jártak, a madarak trilláztak, mintha meg akarnák erősíteni a szavait. A kislány szíve lassan megnyugodott, és követte az Erdő Lelkét, aki egy fénylő ösvényen vezette ki a rengetegből. Amikor elérték a falu határát, a lény megállt, és búcsúzóul egy apró virágot adott neki, amely soha nem hervadt el.
A kislány felnőttként mindig magával vitte a különleges virágot. Amikor szomorú volt, csak ránézett, és eszébe jutott: az erdő egyszer már hazavezette őt, és mindig lesz benne egy darabka erő, amely ugyanúgy képes vigasztalni.