Az erdő mélyén élt egy szorgalmas harkály, akit mindenki csak úgy ismert: a Fafaragó. Nem volt elég neki, hogy rovarokat keressen a törzsekben – minden koppintása mögött ott lapult egy kis művészet, egy kis játékosság. Míg társai egyszerűen ütögették a fákat, ő figyelte a vonalakat, a rostokat, és minden ütésével formált valamit.
Egy napon egy hatalmas, régóta elhalt fatörzsön kezdett dolgozni. A környék állatai kíváncsian lesték, mit csinál: kopácsolása nem volt gyors, inkább ritmikus, szinte dallamos. Napokon át dolgozott, míg végül a törzs közepéből lassan kibontakozott valami egészen különleges: egy gyönyörű, fából faragott rózsa.
A nap sugarai megcsillantak a faragott szirmokon, és az állatok ámulva álltak körülötte. Nem értették, miért fáradozott ennyit, hiszen a rózsa nem illatozott, nem adott élelmet – de a harkály csak mosolygott.
– Mert szépséget teremteni legalább annyira fontos, mint táplálékot találni – csiripelte halkan. – A szépség is életet ad, csak épp a szívnek.
Azóta, valahányszor valaki elhaladt a faragott rózsa mellett, megállt egy pillanatra. A rózsa emlékeztette őket arra, hogy a világ tele lehet apró csodákkal, ha valaki veszi a fáradságot, hogy meglássa és előhívja őket.
