Egy régi legenda mesélt arról a különös vidékről, ahol az égbolt mindig ragyogó csillagokkal volt tele, és ahol a szél nem csak fák lombját ringatta, hanem történeteket suttogott azoknak, akik elég figyelmesek voltak hallani. Itt állt az Óriások Kertjében a híres Teáskanna, amelyről senki sem tudta, ki készítette. Egyesek szerint maga az Idő kovácsolta, mások úgy vélték, hogy a legelső álmodó ajándéka volt az embereknek.
Ez a kanna azonban nem egyszerű edény volt. Ha valaki megemelte, és kiöntötte belőle a „teát”, nem folyadék hullott a csészébe, hanem fény és álom szőtte anyag. A fényből lassan formálódni kezdtek tornyok, hidak és kertek. Egy pillanattal később már egész városok születtek, mintha csak régóta vártak volna arra, hogy valaki életre hívja őket.
A csészék belsejében különös világok bújtak meg. Az egyikben aranyló lombok közt madarak daloltak, a másikban vízpaloták emelkedtek a hullámok közül, és volt olyan is, ahol minden ház falait színes üvegből fújták. Az itt élők nem ismerték a félelmet, sem az irigységet. Minden napjukat az alkotás és a derűs együttlét töltötte ki, mert tudták: ők maguk is a képzelet gyermekei.
Sokan zarándokoltak ide messzi földről. Vándorok, költők, gyerekek, öregek – mindenki, aki hitt abban, hogy a világ több, mint amit a szem lát. Aki egyszer megpillantotta a kannából kiömlő városokat, szívében vitt haza valamit, amit sosem felejtett el: a bizonyosságot, hogy a valóság és az álom nem két külön birodalom, hanem egyazon világ két arca.
És volt egy mondás, amit minden utazó hallott, mielőtt távozott: „Ha van bátorságod hinni az álmaidban, a világ maga lesz a csészéd, amelyet betölthetsz a saját meséiddel.”
Éppen ezért a teáskanna sosem ürült ki. Minden éjjel, amikor a csillagok lehullottak az égről, az Idő titokban új történeteket szőtt belé, hogy másnap újra és újra szülessenek világok – mert a mesék sosem fogynak el, amíg van, aki hisz bennük.
