Egy késő nyári estén Balázs a Mesefa alatt feküdt, és hallgatta a tücskök ciripelését. A nap már lement, csak a narancsszín ég alján derengett még egy kis fény. A patak most csendes volt, mintha ő is aludni készült volna.
– Néha olyan jó csak ülni, és semmit sem hallani – sóhajtott fel Balázs. – Vajon van olyan állat, aki szereti a csendet?
A Mesefa ekkor megzörrent, és egy különleges, sötétzöld levél hullott Balázs ölébe. Balázs óvatosan szétnyitotta – a mese máris kibomlott előtte.
Afrika szívében, egy meleg, napfényes vidéken élt egy fiatal víziló, akit Numa-nak hívtak.
Numa különös volt a többiekhez képest. Míg a többi víziló harsányan fújtatta az orrát, csapkodott a vízben és hangosan trombitált, Numa mindig a part szélén üldögélt, a vizet nézte, és csendben maradt.
– Numa, gyere, pancsoljunk! – hívták a többiek.
De Numa csak mosolygott:
– Ti menjetek nyugodtan. Én most hallgatom a folyót.
A társai értetlenül néztek rá.
– Minek hallgatni a folyót? Az csak víz!
Ám Numa máshogy látta.
Egy nap, mikor az állatok hangoskodása túl nagy lett, Numa elhatározta, hogy elindul, hogy megtalálja azt a helyet, ahol igazi csend van.
Úszott lefelé a folyón, elhagyta a zajos partokat, és olyan helyre ért, ahol a fák magasra nyúltak, és csak madarak daloltak halkan.
Ott találkozott egy öreg teknőssel.
– Mit keresel erre, fiacskám? – kérdezte a teknős.
– A csendet. Azt, ahol minden halk, ahol gondolkodni lehet – felelte Numa.
A teknős bólintott.
– Bölcs dolog. Tudod, a csend nem csak kívül van. A csend belül kezdődik.
Numa meglepődött.
– Hogy érted ezt?
– Ha béke van benned, akkor a legnagyobb zajban is csendet találsz. És ha nincs benned béke, akkor a legnagyobb csendet is túl hangosnak érzed.
Numa sokáig gondolkodott ezen. A teknőssel töltött néhány nap alatt megtanulta, hogyan figyeljen befelé, hogyan hallgassa a természet ritmusát – és a saját szívét.
Amikor hazatért, a többiek megint hangoskodtak, versenyeztek, pocsolyáztak – de Numa most már nem érezte magát idegennek.
Amikor valaki túl zajos lett, Numa csak leült a víz szélére, mélyet lélegzett, és figyelte a víz fodrait. Hamarosan néhány társa is mellé ült.
– Mit csinálsz? – kérdezték.
– Semmit – felelte mosolyogva. – Csak vagyok. És ez most elég.
Ahogy telt az idő, egyre többen kezdtek el néha lelassulni, megpihenni. Rájöttek: nem mindig kell hangoskodni, hogy együtt legyünk.
Az öreg teknős szavait Numa sosem feledte:
„Aki megtanul hallgatni, az igazán érti meg a világot.”
Balázs becsukta a levelet, és elmosolyodott.
A tücskök most már nem zavarták – inkább olyanok voltak, mint egy esti dallam.
– Van, hogy nem kell semmit tenni – suttogta. – Csak csendben figyelni. Mint Numa.
A Mesefa ágai halkan hajladoztak, mintha egyetértenének vele.
A csend nem üresség. A csend figyelem. Aki tud hallgatni, az képes igazán megérteni másokat – és önmagát is.
Itt a vége, fuss el véle.
