Egy meleg nyári délután Balázs a patak mellett üldögélt. A Mesefa alatt árnyék volt és csend. A fiú fülét csak a víz csobogása és egy-egy madárhang törte meg.
– Vajon létezik olyan állat, aki szereti a csendet, mint én? – töprengett hangosan.
Ebben a pillanatban a Mesefa megzörrent, és egy különös, barnás-zöld levél hullott az ölébe. Balázs óvatosan szétnyitotta, és egy új mese kezdődött.
Messze, Afrikában, egy nagy folyó partján élt egy fiatal víziló, Numa.
Numa más volt, mint a társai. A legtöbb víziló hangosan fújtatott, röhögött, a vízben lubickolt és csapkodott. De Numa szeretett csendben lenni. Nem unatkozott, csak figyelt.
Sokan nem tudják, de a vízilovak a világ egyik legnagyobb szárazföldi emlősei közé tartoznak.
– Erősek vagyunk, gyorsak, és kiváló úszók! – büszkélkedtek a többiek.
És ez igaz volt: a víziló akár 30 km/órával is képes futni a szárazföldön, és a víz alatt több percig is visszatartja a lélegzetét.
De Numa mást keresett, mint a játék vagy a verseny.
– Szeretném megtudni, van-e olyan hely, ahol nyugalom van – mondta egy nap.
Így hát elindult lefelé a folyón, keresni a választ.
Útja során sokféle állattal találkozott.
Az elefánt megkérdezte:
– Hová mész, kis víziló?
– A csendet keresem – válaszolta Numa.
Az elefánt mosolygott:
– Bölcs vagy. Tudod, mi is szeretjük a nyugalmat, különösen, amikor fürdünk.
Ezután egy krokodillal találkozott. Az ijesztő kinézete ellenére barátságos volt.
– Nem félsz a víz mélyétől? – kérdezte a krokodil.
– Nem – válaszolta Numa. – Tudtad, hogy mi vízilovak valójában nem is tudunk igazán úszni?
– Nem tudtok úszni? – hökkent meg a krokodil.
– Nem úgy, mint a halak. Mi inkább sétálunk a folyó fenekén, és lebegünk. Ezért szeretjük a sekély vizet.
Végül Numa egy öreg teknőssel találkozott egy csendes folyókanyarban.
– Te miért vagy mindig ilyen nyugodt? – kérdezte Numa.
– Mert megtanultam, hogy a csend nem üresség, hanem figyelem – mondta a teknős. – Aki tud hallgatni, az sokat lát és tanul.
Numa ekkor leült a part szélére. Figyelte a vizet, a halakat, a madarakat. Észrevette, hogy milyen sokat lehet tanulni, ha egyszerűen csak jelen vagyunk.
Amikor hazatért, a társai kíváncsian kérdezgették:
– Hol voltál?
Numa mesélt nekik az útjáról, a csendről, az elefántról, a krokodilról, és a teknősről.
– Megtanultam, hogy nem mindig a hangosság és az erő mutatja meg, milyen okos valaki.
A figyelem, az elfogadás, és a tudás csendben is növekedhet.
A társai elgondolkodtak. Egyikük így szólt:
– Akkor legközelebb velünk együtt pihensz, Numa?
– Igen – mosolygott. – De néha egy kis csend is kell.
Balázs becsukta a levelet, és elmosolyodott.
Most már tudta, hogy a vízilovak erősek, gyorsak, de néha csendesek is lehetnek.
És hogy figyelni néha fontosabb, mint beszélni.
A Mesefa levelei lágyan bólogattak, mintha egyetértenének.
Tanulság:
- A vízilovak nem tudnak úszni – ők lebegnek és sétálnak a víz alatt.
- Bár hangosak, van, aki közülük a csendet keresi – és ez rendben van.
- Néha a nyugalom, a figyelem és a tudás több erőt ad, mint az izom.
- Az állatok is sokfélék – ahogy mi emberek is.
Itt a vége, fuss el véle.
