Volt egyszer egy kislány, akit mindenki csak Lilinek hívott. Lili különleges volt, nem azért, mert hangosan kacagott, vagy mert mindig a figyelem középpontjába került, hanem azért, mert a világot más szemüvegen keresztül látta. Szó szerint.
Sárga keretes szemüvege mindig ott ült az orrán, és bár a többiek tréfálkoztak rajta, Lili úgy gondolta, hogy ezen keresztül minden egy kicsit vidámabb, fényesebb és melegebb. A szemüveg mögött rejtőző szemei mindig mosolyogtak, mintha titkokat őriznének: apró szépségeket, amelyeket mások nem vettek észre.
Egy nap a faluban hatalmas felhők gyülekeztek, és az emberek bosszankodva siettek haza, hogy bezárkózzanak. „Eső lesz, minden elázik, a napunk tönkremegy” – morgolódtak. Lili viszont felkapta vastag pulóverét, és virágkoszorút tett a fejére. Kiment az utcára, és a szürke világban is meglátta, hogy a pitypangok bólogatnak a szélben, a madarak gyorsan búvóhelyet keresnek, és hogy a felhők mögül egyszer majd újra kisüt a nap.
Egy arra siető asszony ránézett, és megkérdezte:
– Te miért mosolyogsz, amikor mindjárt leszakad az ég?
Lili csak megvonta a vállát, és így felelt:
– Mert tudom, hogy minden eső után szivárvány jön. És addig is szép, hogy együtt hallgathatjuk, ahogy a cseppek kopognak.
Az asszony elcsodálkozott, és másnap, amikor valóban előbukkant a szivárvány, eszébe jutott a kislány szavai. Onnantól kezdve sokan figyeltek jobban a faluban a nap apró csodáira – a rigó dalára, a reggeli harmatra, a friss kenyér illatára.
Lili szemüvege lassan jelképpé vált. Nem a sárga keret miatt, hanem mert emlékeztette az embereket arra, hogy a világ mindig hordoz szépséget – csak észre kell venni.
