Volt egyszer két különleges cica, akik nem a földön, hanem a csillagok és a színek világában éltek. Papírból hajtogatott testük mégis élettel teli volt: szívük dobogott, szemük csillogott, és minden napjuk tele volt kalanddal.
Egyik este, amikor a nap lassan eltűnt a hegyek mögött, a két cica úgy döntött, hogy csónakba ül, és evezni indul a hold fényében. A víz csillogva tükrözte vissza a hatalmas, aranyló teliholdat, s mintha csak rájuk mosolygott volna. A fák hosszú árnyékai kísérték útjukat, a madarak pedig a fejük felett köröztek, énekelve a jó éjszakát.
– Tudod, – kezdte az egyik cica – mindig azt hittem, hogy a boldogság valami hatalmas dolog, amit egyszer csak megtalálunk.
– És most? – kérdezte a másik, miközben lassan húzta az evezőt.
– Most már tudom, hogy a boldogság itt van. Ebben a pillanatban. A víz halk csobbanásában, a hold fényében, és abban, hogy melletted lehetek.
A másik cica elmosolyodott, farkát játékosan a másik köré fonva. Nem szólt többet, csak együtt ringatóztak tovább a csónakban, mintha az idő maga is lassabban telt volna. A színes hegyek mögül halvány fénycsíkok kúsztak elő, és úgy tűnt, mintha a világ minden színe rájuk hajolt volna, hogy megáldja útjukat.
Amikor kikötöttek a folyó partján, a két cica leült a fűbe, és nézték, ahogy a hold lassan lejjebb ereszkedik. Nem kellett több szó. Tudták, hogy van valami, ami örökre összeköti őket – nem papírból, hanem abból a láthatatlan anyagból, amit úgy hívunk: szeretet.
