Egy fiatal lány ült a parton, csendben, mezítláb, mint aki a világ zaja helyett a hullámok halk beszédében keres választ. Ruhája finoman ringott a szélben, fejét kissé lehajtva tartotta, mintha a gondolatai súlya könnyed fátyolként telepedett volna rá. Nem volt benne szomorúság, inkább egy mély, békés várakozás.
Gyermekkora óta ide járt, amikor nyugalomra vágyott. A folyó partja volt a titkos barátja: hallgatta, vigasztalta, néha még mosolyt is csalt az arcára a vízben csillogó fényekkel. Aznap azonban valami különleges érzés járta át. Mintha a természet minden porcikájával azt suttogta volna neki: „Eljött az idő, hogy bízz a saját utadban.”
A lány lassan felemelte tekintetét, és ahogy a távolba nézett, szívében melegség terjedt szét. Tudta, hogy minden csendben eltöltött pillanat közelebb vitte ahhoz, aki igazán lenni szeretne. A múlt kétségei már nem nyomasztották – helyüket átvette egy halk, de erős bizalom: a világban mindig van hely a szépségnek, és mindig van erő az újrakezdéshez.
Ahogy felállt, és mezítláb rálépett a homokra, érezte, hogy minden lépésével közelebb kerül önmagához. A part nem csak menedék volt számára, hanem emlékeztető is: hogy minden egyszerűségben ott rejlik a végtelen gazdagság.
