Egy esős délután Balázs a Mesefa tövében kuporgott. A felhők szürkén úsztak az égen, de a fa levelei mégis aranyzölden ragyogtak.
– Ma minden szürke – sóhajtott Balázs. – Mintha semmi nem illene össze… mint amikor az emberek azt mondják: “ők ketten nem lehetnek barátok”.
A Mesefa hallgatott… majd egy esőcsepp formájú, fekete-fehér mintás levél hullott az ölébe. Balázs megérezte, hogy ez most egy különös történet lesz.
Raya, a fiatal tigris, Indiában élt. Csíkjai olyanok voltak, mint az árnyék a fák közt – elegáns, erős, halk járású.
Zino, a zebra pedig Afrikában született. Az ő csíkjai épp ellenkezőleg: világosak és harsányak, mint a napfény a réten.
Ők ketten soha nem találkoztak volna, ha nem történik egy kis természeti csoda.
Egy különleges program részeként néhány állatot hosszú útra vittek, hogy új dolgokat lássanak. Így került Raya egy védett szavannai parkba, ahol egyszer csak – egy árnyas fa alatt – összetalálkozott Zinóval.
Mindketten meglepődtek.
– Te is csíkos vagy! – kiáltott fel Zino.
– Igen, de a te csíkjaid vízszintesek, az enyémek meg függőlegesek – válaszolta Raya elgondolkodva.
Egy pillanatig csak nézték egymást. Aztán Zino megszólalt:
– Szerintem pont ezért illünk össze. Olyanok vagyunk, mint egy rejtvény két fele.
Zino megtanította Rayának, hogyan lehet gyorsan váltani irányt futás közben, ha hirtelen akadály jön. Raya pedig megmutatta, hogyan lehet észrevétlenül mozogni az árnyékban, csendesen figyelve.
– Te nagyon gyors vagy – mondta Raya.
– És te nagyon ügyesen hallgatsz – nevetett Zino.
Néhány napon belül már úgy mozogtak együtt a réten, mintha mindig is ismerték volna egymást.
A többi állat eleinte furcsán nézte őket.
– Egy tigris és egy zebra?
– Ők nem ellenségek?
– Ez nem természetes!
De Raya és Zino nem harcoltak, nem szaladtak el – csak barátok voltak. Minden nap együtt játszottak, figyeltek, meséltek egymásnak a világukról.
És szép lassan… a többi állat is közelebb jött.
– Mesélj Indiáról! – kérte a zsiráf Rayát.
– És Afrikáról? – kíváncsiskodott a panda.
Barátságuk összekötötte a világokat.
Amikor eljött az idő, hogy mindketten visszatérjenek az otthonukba, nem volt szomorúság. Mert tudták: a csíkjaik különbözőek maradnak, de a szívükben örökre ott él a másik.
És minden eső után, amikor meglátták a szivárványt, arra gondoltak:
– Talán épp most is egymásra gondolunk.
Balázs elmosolyodott. A történet véget ért. Kint még mindig esett, de Balázs szíve fényes lett.
– Nem az számít, honnan jöttünk, vagy milyenek a csíkjaink – mondta halkan. – Hanem az, amit tanulunk egymástól.
A Mesefa csak csendesen zizzentett egy levelet… mintha azt mondaná:
„Pontosan így van.”
Mit tanít a mese?
- A különbözőség nem akadály – lehetőség a tanulásra.
- A barátság nem kérdezi, honnan jössz.
- Előítéletek helyett próbáljunk kérdezni.
- Aki figyel, meglátja a másik értékét – nem csak a csíkjait.
