Egy őszi napon Balázs a Mesefa tövében üldögélt. Színes levelek hullottak körülötte – piros, sárga, barna –, és úgy zizegtek a szélben, mintha mesélni akarnának valamit.
– Ma sokat hallgattam az iskolában – sóhajtott Balázs. – De úgy érzem, nem minden kérdésre ott kapom meg a választ. Például: hogyan talál barátokat az, aki félénk?
A Mesefa lombja halkan megzörrent, és egy kis levél hullott az ölébe. A levélen apró, tüskeszerű minták futottak. Balázs kinyitotta, és a mese máris életre kelt.
Az erdő szélén, egy mohával borított fatönk aljában lakott egy fiatal süni, akit Bogyónak hívtak. Bogyó csendes volt, és szerette az éjszakai sétákat, amikor minden nyugodt, és csak a csillagok pislognak a sötét égbolton.
Ám volt egy álma: szeretett volna egyszer emberek közé menni.
Nem azért, mert nem szerette az erdőt – hanem mert úgy érezte, valami különleges lehet abban, amikor sok kisgyerek együtt játszik, nevet, tanul, és meséket hallgat.
Egyszer a vörösbegy mesélte neki, hogy a falu szélén van egy hely, amit “óvodának” hívnak, és ott minden reggel történik valami érdekes.
Bogyó szíve ettől a gondolattól kalimpálni kezdett.
– Mi lenne, ha… ha én is elmennék?
Másnap hajnalban Bogyó korán kelt. Megmosta az orrocskáját a harmatos fűszálak között, megtörölgette a mancsait egy tiszta falevélben, és elővett három apró makkot, amit még nyáron gyűjtött. Ezek voltak a „szerencsemakkjai”, amiket mindig magával vitt.
– Ha barátokat szeretnék, illik ajándékkal menni – motyogta magának, és óvatosan elindult az erdei ösvényen át, egészen a falu felé.
Mikor megérkezett az ovi kerítéséhez, Bogyó megállt. A kicsi orrát az őszi szél bizsergette, de belül a szíve még jobban. Izgatott volt – és egy picit félt is.
Odabent a gyerekek épp mesét hallgattak. Az óvó néni egy színes képeskönyvet tartott a kezében, és a gyerekek körben ültek, figyelmesen.
Bogyó odasettenkedett az ablakhoz. Az egyik kisfiú észrevette:
– Hé! Nézzétek, ott egy süni! – kiáltotta.
A gyerekek odafutottak, és kinyitották az ajtót.
– Gyere be! Ne félj, nem bántunk! – mondta egy kislány mosolyogva.
Bogyó bátortalanul átlépte a küszöböt.
A gyerekek körbeállták.
– Hogy hívnak?
– Miért vagy ilyen tüskés?
– Szereted a mesét?
– Mit eszel?
Bogyó kicsit megszeppent, de aztán elővette a három makkot.
– Ezek az én szerencsemakkjaim – mondta csendesen. – Egyet-egyet adok nektek. Ha megfogjátok és kívántok valamit… lehet, hogy teljesül.
A gyerekek elámultak. Még az óvó néni is elmosolyodott.
Ezután Bogyó rajzolt egy falevelet zsírkrétával, gyurmából pedig egy mini házikót készített. Egy kislány mellé ült, aki mesét olvasott neki. Egy kisfiú pedig tanította, hogyan lehet két kézzel tapsolni a “Boci, boci tarka” dalra.
Ebédnél egy külön kis tálkában kapott almakarikát, amit boldogan majszolt. A pihenőidőben pedig a babasarokban aludt el egy kispárnán – persze a makkjaival a mancsában.
Amikor elérkezett az este, Bogyó elköszönt.
– Visszajössz még? – kérdezték többen is.
– Ha meghívtok, szívesen – válaszolta Bogyó, és a szeme csillogott a boldogságtól.
– A makkokat eltehetjük? – kérdezte egy kislány.
– Igen. De csak akkor kívánjatok, ha igazán fontos – kacsintott rájuk.
Balázs elmosolyodott. A mese véget ért. Balázs felnézett az égre, ahol már kezdtek kigyulladni a csillagok.
– Még egy tüskés kis süni is találhat barátokat… ha el mer indulni – suttogta.
A Mesefa csak zizegett a leveleivel. Talán azt mondta:
„Benned is ott a bátorság, ha hiszel benne.”
Mit tanít a mese?
- A kíváncsiság híd lehet két világ között.
- A félénkség nem baj – mindenki másképp barátkozik.
- A közösség elfogad, ha nyitott szívvel érkezünk.
- Egy apró ajándék – ha szívből jön – csodát hozhat.
