A macskaköves téren egy lány állt, fekete ruháját úgy kapta fel a szél, mintha maga a levegőből szőtt szárnyai lennének. Haját aranyszálként ragadta magával az orkán, a kövek apró darabjai felemelkedtek körülötte, és minden mozdulatára válaszként táncoltak. Ő volt a Szél Táncosa – nem azért, mert parancsolt az elemeknek, hanem mert megértette őket.
Gyermekkorában gyakran üldögélt a falu szélén, figyelve, ahogy a szél megcirógatta a fák lombját, összeborzolta a mező virágait, és játékosan kergette a felhőket. Már akkor is különleges kapcsolatot érzett: a szél suttogását értette, mintha titkokat osztott volna meg vele. Nem csoda hát, hogy amikor felnőtt, a falu népe észrevette: amerre járt, a szél mindig másképp mozdult.
Eleinte csak nézték csodálkozva, amikor a tér közepén táncolni kezdett. Lépéseire kavargott a por, karjainak mozdulatára fodrozódott a levegő, mintha láthatatlan szalagok ölelték volna körül. De aztán jött egy tavaszi nap, amikor a folyó kilépett medréből, és fenyegette a kerteket, a házakat, a termést. A falusiak tanácstalanul álltak, mert sem gát, sem ásó nem volt elég erős, hogy megállítsa a vizet.
A lány ekkor kilépett a házak közül, a téren megállt, és lassan, mély lélegzetet véve kitárta karjait. A szél azonnal válaszolt. Örvénylő mozdulataival visszaszorította a vizet a medrébe, a folyó engedelmesen hátrált, mintha tudná: most nem rombolni kell, hanem békében folyni tovább. A falusiak némán figyelték a jelenést, majd amikor a veszély elmúlt, tapssal, mosollyal és hálás szavakkal köszöntötték őt.
Attól a naptól kezdve a Szél Táncosa nem csupán különleges lány volt a faluban, hanem a közösség szíve. A gyerekek nevetve szaladtak utána, mert tudták: a szél majd megemeli kabátjukat és hajukat, mintha egy pillanatra repülhetnének. Az idősek békét éreztek, amikor látták őt táncolni, mert emlékeztette őket arra, hogy minden erő lehet játékos, minden viharban ott rejlik a szépség is.
És a lány boldog volt, mert tudta: nem birtokolja a szelet, csak együtt lélegzik vele. A falu pedig megtanulta, hogy amitől először tartottak, az lehet éppen az, ami védi és felemeli őket.
