Egy kicsiny hegyi faluban élt egy öregember, akit mindenki csak úgy ismert: „a Hold barátja”. Minden este, amikor a falu házai elcsendesedtek, és a kutyák is már szuszogva pihentek az ajtók előtt, ő felkapaszkodott a közeli sziklára, vitte magával a régi lámpását, és leült egy ládára, amelyet évtizedekkel ezelőtt saját kezével ácsolt.
Ott ült, pipáját lassan pöfékelve, és nézte, ahogy a holdfény ezüsthidat vet a víz felszínére. A gyerekek sokszor kérdezték tőle:
– Miért ülsz mindig itt, bácsi? Nem unalmas csak bámulni a Holdat?
Az öreg elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
– Nem a Holdat nézem, hanem azt, amit elmesél.
És valóban: amikor valaki mellé telepedett, és csendben maradt, lassan ő maga is hallani kezdte a történeteket. A Hold mesélt azokról az utazókról, akik réges-régen jártak a vidéken. Mesélt a szerelmesekről, akik a fényében sétáltak kéz a kézben, és a hajósokról, akik az ezüstcsillogás útját követték, hogy hazataláljanak.
Az öregember pedig nem csak hallgatta, hanem továbbadta a történeteket. A falubeliek, ha összegyűltek a kályha mellett, mindig őt kérték, hogy meséljen. És amikor beszélni kezdett, minden szava úgy simult a hallgatók szívéhez, mint ahogy a holdfény simogatja a fák koronáját.
Egy napon a legkisebb unokája, egy kíváncsi kisfiú megkérdezte tőle:
– Nagyapa, miért jársz fel minden este a Holdhoz? Hiszen itt is szeretsz mesélni.
Az öreg megsimogatta a fiú fejét, és így felelt:
– Mert minden mesének kell egy forrás. Az én forrásom a Hold. Ha hallgatom, mindig újra megtelik a lelkem csodával, és ezt a csodát adom tovább nektek.
És attól a naptól kezdve a fiú sokszor követte őt a sziklára, csendben ült mellette, és megtanulta meghallani a Hold történeteit.
