Egy különösen hűvös, szeles délelőttön Balázs újra a Mesefánál üldögélt. Vastag sálba burkolózott, és a levelek zizegését hallgatta. A fa ágain kis jégcsapok csilingeltek, mint megannyi apró harang.
– Mesefa – suttogta Balázs. – Ma nem akarok kérdezni semmit. Csak szeretnék elmerülni egy szép történetben. Olyanban, ahol nincs semmi baj… csak szépség és nyugalom.
A Mesefa megmozdult. Az egyik ágról aláhullott egy apró, fehér toll – s ahogy Balázs a tenyerébe fogta, a világ elcsendesedett, és már hallotta is a történetet.
Luna, a kis fóka, éppen akkor ébredt, amikor a sarki fény halványan táncolni kezdett az égen. A jégtáblák kék-fehér ragyogása olyan volt, mintha a hó és az ég összeölelkezett volna.
Luna még csak néhány hónapos volt, de már ismerte a part menti jégbarlangokat, a hó puhaságát, és a víz alatti játékokat is. Nem volt különleges nap, és épp ettől volt tökéletes.
Anyukája még szunyókált, Luna pedig csöndben lecsusszant a jégpadról, és beleugrott a tengerbe.
A víz hideg volt és selymes, mint mindig. Luna úszott egy kört, majd megállt, és csak ringatózott. Nézte a jégcsillárokat a felszín alatt, hallgatta a buborékokat, és figyelte a vízben tükröződő eget.
Ahogy a jégtáblák közt úszkált, Luna különös hangot hallott: csilingelést, mintha egy kis harang szólna a víz alatt. Követte a hangot, és nemsokára egy régi kagylót talált, amely épp egy kis jéglyuk szélébe szorult.
Luna óvatosan megbillentette, és a kagyló halkan megszólalt: “ting-ling-ling”.
– Milyen szépen szólsz! – mondta a fókalány, és örömmel játszani kezdett vele.
Nem sokkal később csatlakozott hozzá egy másik fiatal fóka is – Nilo, aki mindig vidám volt, és imádott versenyezni. De most ő is csak leült Lunához, és együtt hallgatták a kagyló csilingelését.
– Ez a nap más, mint a többi – suttogta Nilo. – Ma nem akarok versenyezni. Csak hallgatni.
Luna mosolygott. Ő sem akart semmit „csinálni” – csak lenni.
A két fóka úszkálás közben találkozott egy idős rozmárral is, aki egy jégtábla szélén napozott.
– Mi járatban, apróságok? – dörmögte a rozmár.
– Semmi különös – válaszolta Luna. – Csak egy kagyló hangját hallgatjuk.
– Akkor jó úton jártok – bólintott a rozmár. – A legtöbben csak keresik a zajt. Ti pedig most épp megtaláltátok a csend szépségét.
A rozmár felkacagott, aztán újra lehunyta a szemét.
Este, amikor Luna visszatért anyukájához, már csendes hópelyhek hullottak az égből. A kis fóka bundája vizes volt, az orra piros, de a szeme ragyogott.
– Szép napod volt? – kérdezte az anyukája.
– A legszebb – válaszolta Luna, és a jégtömbre helyezte a kis csilingelő kagylót.
Nem vadászott, nem úszott versenyt, nem csinált semmi „nagyot”. De boldog volt.
Mert ma csend volt. Fény volt. Kagylócsengés volt. És együtt.
A történet lassan elcsendesedett. A toll, amit Balázs markolt, halkan elolvadt a tenyerében. A fiú nem szólt semmit. Csak ült a Mesefa tövében, és érezte: valami fontos történt.
Nem a világban. Benne.
Mit tanít a mese?
- A legszebb napok nem feltétlenül eseménydúsak – csak teljesek.
- A természet ajándékai halkak: figyelni kell rájuk.
- Néha elég „csak lenni” – és máris történik valami szép.
