Egykor régen, amikor a világ még nem könyvekből tanult, hanem könyvek teremtették magát a világot, állt egy különleges kötet a pusztaság közepén. A borítója fekete volt, repedezett, mint a föld, amely körülötte terült el, de amikor kinyílt, aranyló fény ömlött ki belőle, és egy egész város tárult fel a lapjai között. Tornyok, hidak, fényben úszó utcák születtek minden egyes sorból és betűből, amelyek az oldalakon álltak.
Az emberek azt beszélték, hogy aki belép ebbe a könyvbe, nem pusztán olvasója, hanem részévé válik a történetnek. Néhányan hősként tértek vissza, mások bölcsességgel gazdagodtak, de akadtak olyanok is, akik örökre bent maradtak, mert a szívük mélyén valójában mindig is arra a világra vágytak.
Egy fiatal lány, Liora, hosszú napokig állt a könyv előtt, mielőtt meg merte volna érinteni. Félt – hiszen a fény túl ragyogó volt, a város túl csábító, a titkok túl erősek. De egy este, amikor a holdfény találkozott a könyv aranyló ragyogásával, a lány kinyújtotta a kezét, és belépett a történetbe.
A könyv városa nem csak épületekből és fényből állt, hanem érzésekből, álmokból és reményekből. Liora rájött, hogy minden lépésével ő maga írja tovább a sorokat. Ha nevetett, a városban ünnep kerekedett. Ha félt, az utcákon árnyékok jelentek meg. És amikor végre bátor szívvel sétált előre, újabb terek és paloták születtek körülötte.
A könyv megtanította neki, hogy minden ember szíve maga is egy történet – és ha merünk hinni benne, akkor a világ lapjai aranyként ragyognak fel előttünk.
