Egyszer, nagyon régen, amikor a csillagok még közelebb ültek az égre, élt egy különleges Őrző. Nem volt sem férfi, sem nő, inkább maga az Idő arca, akinek szemeiben arany órák mutatói forogtak, és haját ködfátyolként sodorta a múlt és a jövő szele.
Egy este Csillagkutyus messzire vándorolt a Tejúton túl, és egy rejtélyes ajtóhoz ért, amelyet arany fény világított meg. Az ajtón túl nem más várt rá, mint az Idő Arca. A hangja nem szólt hangosan, mégis minden csillag visszhangozta szavait.
– „Minden pillanat ajándék, kis utazó. Nem számít, milyen gyorsan múlnak a percek, bennük rejlik a titok: te döntöd el, hogyan éled meg őket.”
Csillagkutyus leült az óriási óra mellé, és figyelte, ahogy a fogaskerekek forognak. Mindegyik egy-egy emléket őrzött: egy nevetést, egy ölelést, egy könnycseppet, vagy éppen egy csillanó reményt. Az Idő Arca megmutatta neki, hogy a pillanatok nem tűnnek el soha. Ha valaki szeretettel él át egy percet, az fénylő csillaggá változik az égen, hogy örökké emlékeztessen: az időt szeretettel kell megtölteni.
Csillagkutyus ekkor megértette, hogy nem a jövőt kell siettetni, és nem a múltba kapaszkodni. A legfontosabb mindig a most. Amikor hazatért, minden lépése könnyebb lett, és minden találkozás értékesebb.
Azóta, ha az emberek felnéznek az égre, észrevehetnek egy apró csillagot, amely különösen fényesen ragyog. Az a csillag őrzi Csillagkutyus és az Idő Arca találkozásának emlékét.
