Volt egyszer egy falucska, amelyet végtelennek tűnő búzamezők öleltek körül. A falu szélén, egy öreg tölgyfa mellett állt a mező leghíresebb őrzője: egy madárijesztő, akit mindenki csak Szalmavirág lánynak nevezett.
Nem volt különösebben félelmetes: nagy szalmakalap ült a fején, ruháját a falu asszonyai varrták régi zsákvászonból, fonott haja pedig színes szalagokkal volt átkötve. A gyerekek gyakran futottak hozzá, virágokat tűztek a ruhájára, és titokban meséltek neki történeteket, mintha valóban hallaná őket.
És bizony, Szalmavirág hallotta is. Bár kívülről csak mozdulatlan szalmabábnak tűnt, belülről egy szelíd szív dobogott benne. Minden este, amikor a nap lebukott a hegyek mögött, s a hold aranyfényben fürdette a mezőt, Szalmavirág szeme lassan felnyílt.
Először csak aprókat mozdult, majd egyszerre életre kelt. Karjait kitárta, ruhája fodrait meglengette a szél, és elindult a mezőn. A madarak, akik nappal még tartózkodva figyelték, most örömmel repültek köré. Nem féltek tőle – tudták, hogy nem ellenségük, hanem barátjuk.
Szalmavirág táncolt. Tánca könnyű volt, mint a szellő, kecses, mint a kalászok hajladozása, és vidám, mint a gyermekek kacaja. A madarak szárnycsapásokkal kísérték, a tücskök zenét ciripeltek neki, és a csillagok is fényesebben ragyogtak fölötte.
De Szalmavirág nemcsak mulatott. Éjszakánként a mező minden zugát bejárta. Ha egy virág szomjazott, odahajolt hozzá, és a harmatot finoman a szirmára cseppentette. Ha a kalászok között eltévedt egy apró egér, kézen fogta, és hazavezette az odújába. Ha pedig a szél túlságosan erősen fújt, ő maga állt a fiatal palánták elé, hogy megvédje őket.
Egy különös éjszakán, amikor a telihold olyan fényesen világított, hogy szinte nappali világosság lett, a falu egyik kisfiúja, Máté nem tudott aludni. Kiosont a házból, és mezítláb besurrant a búzatáblák közé. Ott megpillantotta a csodát: a madárijesztő, akit nappal annyiszor látott, most életre kelt, és táncolt a madarakkal.
Máté ámulva figyelte, majd halkan megszólalt:
– Te tényleg élsz?
Szalmavirág ránézett, és szelíden bólintott.
– Igen, kicsi barátom. Élek, hogy vigyázzak rátok, a falura és a mezőre.
– De miért nem mondtad el senkinek? – kérdezte a fiú.
– Mert a varázs akkor működik, ha titok marad – mosolygott Szalmavirág. – Csak azok láthatnak, akik igazán hisznek a csodákban.
Máté szíve tele lett boldogsággal. Attól a naptól kezdve gyakran suttogott titkokat Szalmavirágnak, és biztos volt benne, hogy a lány mindig meghallgatja.
És valóban: a falu élete egyre szebb lett. A termés bőséges volt, a madarak nem pusztítottak, hanem dalokkal hálálták meg a gondoskodást, a gyerekek pedig békésebben játszottak. Úgy tűnt, mintha a mezőben rejtőző szív melegsége az egész falut betakarná.
Szalmavirág pedig minden éjjel újra és újra táncolt – mert tudta, hogy nem félelemmel, hanem szeretettel lehet megőrizni a világ szépségét.
