Egy nyári délután Balázs a Mesefa alatt pihent. A patak partján ült, kavicsokat görgetett a kezében, és nézte, ahogy a víz lassan, türelmesen kanyarog.
– Vajon van olyan állat, aki pont olyan nyugodt, mint ez a patak? – kérdezte csendesen.
A Mesefa lombjai megzörrentek, és egy széles, zöld levél hullott az ölébe. Balázs megérintette, és már hallotta is a történetet…
Messze-messze, Dél-Amerika meleg vidékein egy széles folyó húzódott. A partján sűrű nádas ringott, és mindenütt vidám állatok éltek: ugrándozó majmok, csivitelő madarak, lassú teknősök és apró halak.
És ott élt Capi, a capybara is. Ő volt a legnagyobb a rágcsálók között, de nem emiatt figyeltek fel rá az állatok. Hanem azért, mert Capi olyan nyugalmat árasztott, hogy aki a közelébe került, maga is elcsendesedett.
Bundája barna volt, szemei csillogtak, és mindig komótosan mozgott, mintha minden lépését megfontolta volna.
Egy napsütéses reggelen Capi kilépett a nádasból. A hátára rögtön rászállt egy apró madár, aki onnan figyelte a környéket. Mellette egy teknős araszolt, a fákon pedig a majmok ugráltak.
– Jó reggelt, Capi! – kiáltották mind.
– Jó reggelt, barátaim – felelte lassan a capybara.
Capi soha nem rohant. Megvárta, hogy mindenki elmondja, amit szeretne, és mindig figyelt. Emiatt minden állat szerette a társaságát: mellette lehetett nevetni, mesélni, vagy csak csendben maradni.
Amikor a nap magasra kúszott, Capi a folyó felé indult. Lassan besétált a vízbe, és hanyatt fekve lebegni kezdett. A kis halak körbeúszták, a madarak a hátára telepedtek pihenni, a teknősök mellé szegődtek.
Olyan volt, mint egy úszó sziget, ahol mindenkinek jutott hely.
– Capi, nem félsz, hogy elsodor a víz? – kérdezte az egyik kis majom kíváncsian.
– Nem – mosolygott a capybara. – Ha bízol a vízben, ő megtart. Mint ahogy a barátok is.
A majom elgondolkodott. A többiek csendben ringatóztak a vízen, és mind boldognak érezték magukat.
Délután odaballagott hozzá a teknős.
– Capi, én mindig sietek, mégis lassúnak érzem magam. Te sosem rohansz, és mégis minden időben megvan neked. Hogy csinálod?
Capi mosolyogva leguggolt mellé.
– Azért, mert nem nézem, ki gyorsabb nálam. Csak azt, hogy eljutok-e oda, ahová menni szeretnék. A nyugalom nem lassúság, hanem erő.
A teknős szeme felragyogott. – Ezt sosem felejtem el.
Ahogy a nap lebukott a fák mögött, Capi a folyóparton telepedett le. Köré gyűlt mindenki: a madarak a nádasról, a teknős a vízből, a majmok a fák ágairól. Nem volt szükség szavakra. Csak ültek egymás mellett, hallgatták a tücskök ciripelését, és figyelték, ahogy a csillagok lassan kigyulladnak az égen.
Capi nyugodtan hunyta le a szemét. Tudta, hogy békét adott a társainak. És ez volt a legnagyobb ajándék.
A történet véget ért. Balázs a Mesefa alatt ült, kezében még mindig a széles levéllel. A patak csobogott, és most már nemcsak víznek látta – hanem barátnak.
– A béke erő. És néha a legjobb ajándék, amit adhatunk, ha egyszerűen ott vagyunk a másiknak – suttogta.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak.
Mit tanít a mese?
- A capybara a világ legnagyobb rágcsálója, de a legbékésebb szívű állatok közé tartozik.
- A nyugalom erő, nem lassúság.
- Az igazi barátságban mindenki biztonságban érzi magát.
- Néha a csendes együttlét a legszebb ajándék.
