Egyszer, nem is olyan messze innen, egy kis faluban állt egy ház, amelynek szíve a konyha volt. Nem akármiért mondták így: ebben a konyhában mindig történt valami különleges.
A szekrények fából készültek, és ha valaki elég figyelmes volt, hallhatta, ahogy halkan nyikorgásuk közben egymásnak régi történeteket mesélnek. A márványkő pult csillogott, mintha mindig frissen mosdatták volna, és a fekete tűzhely melegen duruzsolt, ha sütemény sült benne. A polcokon színes bögrék sorakoztak, és mindegyiknek saját hangja volt: mikor koccantak, vidám csilingelés töltötte be a szobát.
Egyik reggel a konyha lakói izgatottan mocorogni kezdtek. A fakanalak tanakodtak, a sütőforma dobolni kezdett az asztalon, a bögre pedig csilingelve kacagott:
– Ma vendégünk érkezik! – mondta izgatottan a nagy merőkanál. – Érzem a levegőben!
És valóban: rövidesen kinyílt az ajtó, és belépett egy kislány, akinek haja szalaggal volt összefogva, kezében pedig egy kosár tele friss tojással. Ő volt Lilla, aki nagymamájához jött látogatóba. A nagymama épp a kertben volt, így Lilla egyedül lépett be a konyhába.
– Jó napot, kedves konyha! – suttogta. – Ma én fogok sütni!
A szekrények alig bírták visszatartani a lelkesedést. A fakanalak ugrándoztak, a bögrék összekoccantak, és a sütő halkan megdörmögte:
– Akkor hát munkára fel!
Lilla elővette a lisztet, a cukrot, a tojásokat. Ám amikor kiborította a lisztet a tálba, a szita egyszer csak magától kezdte hintáztatni magát, és lágyan szórta a lisztet, mintha hó hullana.
– Köszönöm, szita! – nevetett Lilla.
A fakanál önként vetette magát a tálba, és elkezdett körbe-körbe táncolni a masszában. A bögrék szorgalmasan méricskéltek: egyik a cukrot, másik a tejet adta, pontosan, amennyire szükség volt.
A sütő mély hangon így szólt:
– Ideje, hogy én is segítsek. Gyújtsd meg bennem a tüzet, kislány, hadd süljön aranybarnára a süteményed!
Miközben a tészta a sütőbe került, Lilla a konyhapultra könyökölt, és úgy érezte, mintha a konyha körülölelné őt. A cserépkályha pattogott, a szekrények duruzsoltak, a bögrék halkan dúdoltak, mintha régi altatót énekeltek volna.
Amikor a sütemény végül elkészült, az egész konyha megtelt mennyei illattal. A nagymama éppen akkor lépett be.
– Micsoda csodálatos illat! – mondta mosolyogva. – Lilla, te sütötted ezt?
Lilla bólintott, de huncut mosollyal hozzátette:
– Nem egyedül… a konyha is segített!
A nagymama csak mosolygott, de a konyha lakói jól tudták: ez bizony igaz. Aznap este mindenki együtt falatozott a finom süteményből, és Lilla úgy érezte, mintha a konyha a szíve legmélyén megőrizte volna az ő boldogságát.
És így is volt. Mert ez a konyha nemcsak ételt adott, hanem szeretetet is – minden falatban, minden kortyban, minden apró mozzanatban.
