Egy nyári délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A nap sugarai átszűrődtek a leveleken, és a szél játékosan fújta a haját.
– Mesefa, sokszor mondják, hogy az oroszlán a dzsungel királya. De mitől lesz valaki igazi király? – kérdezte.
A fa lombjai megzörrentek, és egy aranyszínű levél hullott Balázs ölébe. Amint megérintette, egy új történet indult el.
Messze Afrikában, a végtelen füves pusztákon élt egy fiatal oroszlán, akit Leónak hívtak. A bundája fényesen aranylott, és mindenki azt gondolta róla: „Egyszer nagy vezér lesz belőle.”
Leo azonban nem volt olyan, mint a többiek. Nem szeretett ordítani, sem mindig előre törni. Inkább megállt, figyelte a szelet, a fű hajlását, vagy azt, hogyan játszanak a gazellák a távolban.
A többiek gyakran biztatták:
– Leo, mutasd meg, milyen erős vagy! Ordíts nagyobbat! Fuss gyorsabban!
De Leo csak mosolygott.
– Nem mindig az erő a legfontosabb. Néha többet ér, ha megértem, mi történik körülöttem.
Így történt, hogy Leo sokat barangolt egyedül a szavannán. Találkozott elefánttal, aki megtanította neki, hogy a bölcsesség néha a türelemből fakad. Megismerkedett egy öreg zsiráffal, aki azt mondta:
– Magasan látok, de néha érdemes a földön járni, hogy észrevedd a kicsiket is.
Leo minden nap tanult valamit.
Egy forró délután a szavannán nagy csend lett. A többi állat idegesen figyelte az eget: hatalmas porfelhő közeledett. Egy kisebb állatcsapat – gazellák, zebrák, még flamingók is – összetorlódott egy vízlelőhelynél, nem tudták, merre menjenek.
A fiatal oroszlán eléjük lépett. Nem ordított, nem csapkodott. Csak lassan megállt, felemelte a fejét, és hallgatott. Meghallotta a szél irányát, a távolban csörgedező patak hangját.
– Arra menjetek – mondta, és a fülét a keleti irányba fordította. – Ott víz és biztonság vár rátok.
Az állatok követték. És valóban: hamarosan egy tiszta forráshoz értek, ahol mind megpihenhettek.
Amikor a nap lebukott, és a szavanna aranyból kékre váltott, Leo egy dombra ült. A körülötte lévő állatok hálásan néztek rá.
– Te nem ordítottál, mégis vezettél minket – mondta a zsiráf.
– Nem erővel, hanem figyelemmel lettél király – tette hozzá az elefánt.
Leo elmosolyodott. Tudta, hogy nem kell hangosnak vagy félelmetesnek lennie ahhoz, hogy tiszteljék. Elég, ha nyitott szívvel él.
A történet véget ért. Balázs a Mesefára nézett, és elmosolyodott.
– Szóval az oroszlán azért király, mert nem csak vezet, hanem figyel is. Nem a hangja, hanem a szíve adja az erejét.
A Mesefa levelei lágyan bólogattak, mintha azt suttognák: „Az igazi erő csendes, és másokért él.”
Mit tanít a mese?
- Az oroszlán Afrikában él, a szavannák uralkodó állata.
- Nemcsak az ordítása teszi különlegessé, hanem a figyelme és bölcsessége is.
- Az igazi vezető nem erővel hódít, hanem biztonságot és békét ad.
- Mindenki lehet „király” a maga világában, ha törődik másokkal.
