Volt egyszer egy különös városka, ahol az emberek azt mondták: az idő itt lassabban múlik, mint másutt. Nem az órák jártak lassabban, hanem valahogy minden percnek súlya, íze és emléke volt. A városka szívében élt egy különleges nő, akit mindenki csak úgy ismert: Az Idő Fotográfusa.
Ő volt az egyetlen, aki nem embereket vagy tájakat fényképezett, hanem magát az időt. Régi, fekete harmonikás fényképezőgépe nem papírra örökítette a pillanatot, hanem a pillanat szívét, a benne rejlő érzéseket, illatokat, titkokat.
Amikor lenyomta a gép gombját, halk kattanás hallatszott, és az idő egy pillanatra tényleg megállt. A madár szárnya a levegőben lebegett, a szél fodrozta fátyol a levegőben maradt, és az emberek arca mosolyba dermedt. Amikor a pillanatot előhívta, nem fotó lett belőle, hanem egy apró, fénylő üveggömb, amelyben ott szunnyadt a megőrzött emlék.
Az Idő Fotográfusa sokszor segített a város lakóinak. Egyszer például egy öreg bácsi kért tőle segítséget, aki elvesztette feleségét. A nő lefényképezte az öreg kertjét, ahol a házaspár együtt ült egykor, és az előhívott üveggömbben ott kavargott a hajdani boldogság: kacagás, illatok, a régi nyári napfény. Az öreg, amikor kezébe vette, újra érezte felesége közelségét, mintha a pillanat sosem múlt volna el igazán.
Máskor egy kisfiú állt elé. Nem voltak barátai, és magányosnak érezte magát. Az Idő Fotográfusa lefényképezte a fiút, ahogy a kacsák között játszik a parkban, és az üveggömbbe olyan öröm és vidámság került, amit később a fiú elővehetett, valahányszor szomorú lett.
Ám az Idő Fotográfusának is volt titka. Ő maga soha nem engedte, hogy róla készüljön felvétel. „Ha az idő engem zárna üvegbe, elveszíteném a szabadságomat” – mondta mindig mosolyogva.
Egy napon azonban egy fiatal lány lépett be a műhelyébe. Ő nem emléket, nem boldogságot, nem vigaszt kért. Hanem azt mondta:
– Szeretném, ha megmutatná nekem a jövőmet.
Az Idő Fotográfusa először meglepődött, majd szelíden így felelt:
– A jövőt nem őrizhetjük meg, hiszen még nem történt meg. Csak egyet tehetek: megmutatom, milyen fény lakozik benned most, és abból te magad találod meg az utadat.
A lány beleegyezett. A fényképezőgép kattant, és amikor a Fotográfus előhívta az üveggömböt, a lány benne saját magát látta – de nem úgy, ahogy kinézett, hanem úgy, ahogy a szíve igazán volt: bátor, szeretetteljes, és tele lehetőséggel.
Az Idő Fotográfusa aznap rájött, hogy nemcsak az időt őrzi meg, hanem azt is segít megérteni, hogy minden ember saját maga alakítja a jövőjét.
És bár a városban továbbra is őrizte az idő legszebb pillanatait, szíve mélyén tudta: a legnagyobb fénykép nem az üvegbe zárt emlék, hanem az élet, amit mindenki maga ír tovább, napról napra.
