Egyszer, messze délen, ahol a jég és a hó uralja a tájat, élt egy apró pingvinfióka, akit Panninak hívtak. Ő más volt, mint a többiek. Míg a többi pingvin komolyan sétált a hómezőkön, vagy ügyesen bukdácsolt a vízbe, Panni mindig mozgásban volt – csapkodott a szárnyaival, forgott a saját tengelye körül, és ugrándozott a kövek között, mintha csak táncolna.
– Panni, miért nem tanulsz meg rendesen halat fogni? – kérdezték a társai.
– Vagy miért nem próbálsz olyan szép sorban menetelni, mint mi többiek? – csipogták a többiek.
Panni azonban csak mosolygott, és így felelt:
– Mert amikor a szívem boldog, a lábaim nem akarnak nyugton maradni. Táncolniuk kell!
Egy nap különös dolog történt. A parton, ahol a hullámok a jéghegyekkel játszottak, egy nagy, idegen hajó állt meg. Az emberek kíváncsian nézték a pingvineket, fényképeztek és jegyzeteltek. A pingvinek félve húzódtak össze, hiszen nem értették, mi történik. Csak Panni mert előlépni.
Amikor a nap sugarai aranyhidat festettek a vízre, Panni hirtelen elkezdett táncolni. Ugrált a pocsolyákban, csapkodta a szárnyát, pörgött-forgott, s közben a vízcseppek szikrázó fényben hullottak alá, mintha csillagok hullanának az égből.
Az emberek ámulva nézték. Egyikük csendesen így suttogta:
– Ez a kis pingvin megmutatja, hogyan kell örülni az életnek.
A többi pingvin először csak pislogott, de aztán valami különös történt. A kis fiókák Panni mellé szöktek, és utánozták. Először ügyetlenül, de aztán egyre bátrabban kezdtek ők is forogni, ugrálni. Hamarosan a part tele volt táncoló pingvinekkel!
Attól a naptól fogva Pannira már senki sem nézett furcsán. Ő lett a kolónia „táncos csillaga”, akit mindenki tisztelt, mert megtanította nekik: a boldogság nem mindig abból fakad, hogy azt tesszük, amit mindenki más. Néha a szív ritmusát kell követni.
