Az erdőben, ahol az őszi színek minden fát aranyba és tűzvörösbe öltöztettek, élt egy apró rókakölyök, akit Vöröskének hívtak. Szemei kíváncsian csillogtak, bundája puha volt, mint a moha, és imádta hallgatni, ahogy a levelek susognak a szélben.
Egyik reggel, amikor a nap sugarai végigsimították az erdő ösvényeit, Vöröske észrevett valamit. Egyetlen aranyló levél lassan, nagyon lassan hullott le az égből, mintha nem akart volna a földre érni. A kölyök követte, s mikor a levél puhán földet ért, egy különös hang szólalt meg:
– Köszönöm, hogy figyeltél rám – suttogta a levél. – Én az Őszi Erdő őrzője vagyok, és csak annak mutatom meg titkaimat, aki elég kíváncsi és tiszta szívű.
Vöröske fülei hegyeződtek, farkincája izgatottan mozgott. – Én mindig kíváncsi vagyok! – felelte.
A levél körbeperdült előtte, és hirtelen az erdő mintha életre kelt volna. A fák mélyebb zöldben ragyogtak, a levelek táncoltak a szélben, és a moha puha fényben derengett. Vöröske látta, hogy a mókusok dióval kínálják egymást, a szarvasok tisztelettel hajtják meg fejüket a fák előtt, s a madarak dallal köszöntik a reggelt.
– Ez az erdő igazi arca – magyarázta az aranyló levél. – Itt mindenki összetart, mindenki a másikat segíti. Te pedig azért kaptad meg ezt a titkot, mert a szíved nyitott.
Vöröske boldogan szökkent egyet, majd futásnak eredt, hogy mindenkinek elmesélje, milyen csodát látott. Bár a többi állat csak mosolygott rajta, valahogy mindegyikük szívében fellobbant egy kis melegség, és aznap este az erdő békésebb volt, mint valaha.
