Egy különösen nyugodt reggelen Balázs a Mesefa alatt ült. A fa hatalmas koronája puhán árnyékolta be a kis rétet, és a levelek úgy zizegtek, mint apró hangjegyek egy láthatatlan dallamban. A levegőben mézes illat szállt – a közeli bokrok virágai épp akkor nyíltak ki.
Balázs egy levelet vett a kezébe, amely lassan, mint egy könnyű tollpihe, hullott le a fa legfelső ágáról. Amint megérintette, a levél suttogni kezdett. A fa mesélni készült.
– Ma egy különleges barátról mesélek neked – susogta a Mesefa halkan. – Egy apró lényről, aki a legnagyobb dolgokat is csendben végzi…
Messze, túl a hegyeken és tavakon, egy sűrű, zöldellő erdő szélén élt Zsömle, a hangyász. Zsömle nem volt se híres, se különösen nagy. Nem tudott repülni, nem szaladt gyorsan, nem volt fényes bundája vagy hangos hangja. De volt benne valami, amit kevesen vettek észre azonnal: végtelen türelem, figyelmesség, és egy olyan szív, amely mindig másokra figyelt.
Zsömle minden nap ugyanazzal kezdte: kora hajnalban, amikor még csak néhány napsugár kúszott be a fák között, ő már felébredt. Kinyújtóztatta hosszú, szuszogós orrát, megigazította a bundáját, és nekiindult az erdőnek – nem sietve, nem lármázva, hanem csendesen, mint a harmat a fűszálakon.
Az erdő apró lakói – a hangyák, bogarak, lepkék, hernyók és más apró jószágok – nagyon jól ismerték őt. Nem azért, mert különösen feltűnő lett volna, hanem mert mindig ott volt, amikor valami baj történt. Ha egy hangyaboly beomlott, Zsömle ott guggolt, és a hosszú nyelvével óvatosan újra rendezte a járatokat. Ha egy hernyó eltévedt, ő szótlanul odavezette a leveleihez.
Soha nem kérdezte: “Miért pont én?” vagy “Mikor lesz már vége?”. Csak figyelt, segített, és ment tovább.
Egy napon azonban valami furcsa történt az erdőben.
Délelőtt még minden a megszokott rendben zajlott. A nap barátságosan sütött, a madarak daloltak, a levegő tele volt virágillatú szellővel. Zsömle épp egy hangya-lak belső járatát javította, amikor hirtelen sötétség borult a tisztásra. A madarak elhallgattak. A szél feltámadt.
Egy gyorsan mozgó, sűrű felhőtömeg gördült az égre, és pillanatok alatt elmosta a fényt. Az állatok kapkodni kezdtek: a nyuszik a bokrok alá bújtak, a hangyák pánikszerűen menekültek, a mókusok a fáik odvába siettek.
És akkor jött a vihar.
Nem volt hosszú, de annál hevesebb: az eső ömlött, a szél cibálta az ágakat, és mindenütt roppanások hallatszott. Zsömle a bokor alá húzódott, és figyelte, merre fújja el a szél a gallyakat, merre sodorja a leveleket, és kik lehetnek bajban.
Mikor a vihar alábbhagyott, az erdő csendes maradt. Nem a megszokott, puha csend volt ez – hanem az a fajta, amikor mindenki figyel, lélegzetet visszafojtva.
Zsömle kilépett a rejtekéből. Nem mondott semmit. Csak körülnézett. És elindult.
Az elkövetkező órákban Zsömle bejárta a fél erdőt. Visszatette a hangyák elgurult tojáskáit a bolyba. Előkereste a lehullott fészkeket. Felállította a felborult katicákat, betakargatta a reszkető százlábút egy nagy levéllel. A madárfiókákhoz falevelet gyűjtött, hogy száraz fészket rakjanak újra.
Egy szó sem hagyta el a száját, de a szíve annál hangosabban beszélt. Mert minden mozdulatában ott volt a törődés.
Mire lement a nap, az erdő már nem volt olyan zűrzavaros, mint reggel. Lassan újra felhangzott egy-egy madárfütty, a fák között újra motozás hallatszott, és egy-egy bogár újra előbújt.
És amikor másnap reggel kisütött a nap, és a harmat újra megcsillant a leveleken, valami egészen különleges történt.
Az erdő összes lakója összegyűlt a tisztáson. A hangyák hoztak virágszirmokat, a lepkék szárnyaikkal rajzoltak szíveket a levegőbe, a madarak csilingelő dalt énekeltek. És mindez egyvalakinek szólt.
Zsömlének.
Ő pedig csak pislogott meglepetten, megvakarta a bundáját, majd halkan ennyit mondott:
– Én csak segítettem. Mint mindig.
A történet itt elhalkult. Balázs még mindig a Mesefa alatt ült, de a szívében ott volt Zsömle csendes bátorsága, és úgy érezte, mintha egy picit ő maga is jobb lett volna ettől a mesétől.
A levelek lágyan zizegtek, majd a legfelső ág egyik levele lehullott az ölébe. Rajta ez állt:
Néha a legnagyobb hős az, akit senki nem vesz észre. Aki nem kér köszönetet, csak teszi, amit helyesnek érez. A csendes jóság fénye messzebbre világít, mint hinnénk.
