Az égbolt halvány rózsaszínbe öltözött azon a reggelen, amikor Balázs a Mesefa alá érkezett. A fa ágai mintha még álmodtak volna: lassan, lustán ringtak a hajnali szélben, a levelek pedig nesztelenül hullottak alá, mintha titkokat súgnának.
Balázs lehajolt az egyikhez, és amikor ujjai megérintették, a világ körülötte lassan elhalványult, és egy új történet bontakozott ki előtte. A Mesefa mesélni kezdett – ezúttal egy családról, akik mindig úton voltak, mégis sosem vesztették el egymást.
Messze-messze, a végtelen afrikai szavannán, ahol a nap sugarai meleg arannyal festik be a tájat, élt egy gnú család. Ők nem voltak királyok vagy híres hősök – egyszerű vándorok voltak, ahogy a gnúk mindig is azok voltak. De ebben a családban élt valami különleges: egyfajta összhang, amit nem lehetett tanítani – csak érezni.
Az apa, Kemba, erős és figyelmes volt. Ő vezette a családot az ébredő nap első sugaraihoz, és ő állt mindig legelöl, amikor ismeretlen ösvényre tértek. Az anya, Luma, szelíd volt, de éles szemű. Ő emlékezett arra, hogy melyik fű lágyabb, hol volt víz tavaly, és hogy melyik árnyékban szeretett aludni a legkisebb borjú.
A borjak – három kis gnú – mind más természetűek voltak.
Nilo, a legidősebb, mindig kérdezett:
– Miért vándorlunk mindig? Nem lenne jó egyszer csak maradni?
Tami, a középső, szeretett álmodozni. Ő a felhőket figyelte, és sokszor elmaradt a többiektől, mert egy különös virágot nézett meg alaposabban.
Buto, a legkisebb, pedig mindent utánozott: a madarakat, a gyíkokat, sőt még a saját árnyékát is próbálta követni. Ő volt a nevetés a porban, az öröm az unalmas lépések között.
A gnú család vándorolt, ahogy minden évben. Az eső illatát követték, a fű színét figyelték, a csillagokat lesték éjszaka, hogy merre kell továbbmenniük.
De ez az év más volt. A vándorlócsapat, amelyhez tartoztak, kettévált egy kiszáradt folyómedernél. Az egyik út gyorsabb volt, de veszélyesebb. A másik hosszabb, de biztonságosabb – és ismeretlen.
Kemba, az apa, az ismeretlen mellett döntött.
– Néha nem a rövidebb út visz közelebb a célhoz – mondta csendesen.
A borjak figyelték őt. Nilo némán bólogatott, Tami rajzolt egy képzeletbeli utat a porba a patájával, Buto pedig úgy tett, mintha ő is vezető lenne, és halkan imitálta apja mély hangját.
Az út nehéz volt. Az ismeretlen mindig az. Voltak napok, amikor elfogyott a víz. Máskor felerősödött a szél, és beborította a látóhatárt. De minden este, amikor a csillagok előbújtak, a család egymás mellé telepedett le. És Kemba minden este ezt mondta:
– Holnap is együtt leszünk. Ez a legfontosabb.
Egy különösen nehéz napon Nilo megkérdezte:
– Miért nem hagytuk, hogy mások mutassák az utat? Miért nem követtük őket?
Luma, az anya, finoman a fia mellé telepedett.
– Mert vannak utak, amiket nem lehet más után járni. Vannak ösvények, amik csak nekünk vannak rajzolva.
És azon az estén valami megváltozott Nilo szemében. Már nem kereste a térképet – inkább figyelte a jeleket.
Napokkal később, mikor a család már épp kezdte elveszteni a reményt, egy kis domb mögül illat áradt. A levegő páradús lett, és a fű újra zölden hajladozott. Egy elrejtett völgyre találtak – puha rétekkel, apró forrással, békés árnyékokkal.
Mások talán sosem jártak ott. De nekik ott volt a nyugalom, a biztonság, és a válasz minden kérdésre, amit valaha feltettek.
Ott, abban a völgyben nem maradtak örökre – mert a gnúk mindig vándorolnak. De néhány napra megálltak.
És ott, azon az estén, a család egy kört formált. Nem szóltak. Nem volt szükség rá. Mindenki tudta: ez az a pillanat, amikor érzed, hogy hazaértél – még akkor is, ha csak pár napig tart.
A Mesefa levelei ekkor lassan elcsendesedtek. Balázs még mindig ott ült a fa alatt, de a szíve megtelt valami különös melegséggel. Nem volt benne semmi látványos, mégis… ott volt benne az élet: az út, a türelem, az egymásra figyelés.
Néha azok a gyökerek a legerősebbek, amiket nem a föld, hanem a szeretet tart össze. És néha a legjobb helyre nem térképek, hanem a szíved vezet el.
