Volt egyszer egy erdő, ahol minden fa tudott suttogni. Nem hangosan, csak épp annyira, hogy aki tiszta szívvel hallgatott, megértse. Ebben az erdőben élt Liena, a virágok őrzője. Minden reggel végigsétált a mohával borított ösvényeken, hogy beszélgessen a virágokkal, és segítse őket kinyílni a nap első sugaraira.
Liena különösen szerette a rózsákat. Azt mondták, a rózsa illata képes meggyógyítani a szomorú szíveket, és Liena hitt benne. Egy nap azonban észrevette, hogy az erdő közepén a legszebb rózsák hervadni kezdtek. A virágok lehajtották fejüket, és a színek fakulni kezdtek.
– Mi történik veletek, kedveseim? – kérdezte a lány aggódva.
– A Fénygömbök elgyengültek – suttogták a rózsák. – Ők adják nekünk az életet, a melegséget és az álmaink színeit.
Liena tudta, mit kell tennie. Az erdő mélyén, egy óriási mohaszívű fatörzs alatt rejtőzött a Fényforrás – egy hely, ahol a természet varázsa őrzi az élet erejét. A lány elindult oda, karjában egy csokor rózsával, hogy új fényt kérjen a virágok számára.
Amikor odaért, a gyökerek között apró gömbök pihentek, halványan derengve. Liena térdre ereszkedett, és a csokrot a kezében tartva halkan szólt:
– Nem kérek sokat. Csak egy kis fényt, hogy az erdő újra élhessen.
A gömbök lassan felemelkedtek, és körbetáncolták a lányt. Mintha válaszoltak volna a szívéből áradó szeretetre. A rózsák illata betöltötte a levegőt, a fény egyre erősödött, és az egész erdő felragyogott.
Azóta minden tavasz első napján a Fénygömbök újra előbújnak, hogy megköszönjék Lienának a bátorságát és kedvességét. A rózsák pedig soha többé nem hervadnak el, mert egy lány szívében örökké ott él a varázslat, ami életre kelti őket.
