A Mesefa alatti fű még hűvös volt a reggeli harmattól, amikor Balázs odabújt a fa törzséhez. A madarak csiripelése puhán ringott a lombok között, a fa pedig halkan megzörrent. Egy levél kezdett aláhullani – lassan, komótosan, mintha nem is akarna igazán földet érni.
Balázs elkapta, és ahogy ujjai közé fogta, a Mesefa suttogni kezdett.
Valahol, nem is olyan messze innen, egy erdő szélén élt egy aprócska medvebocs, akit mindenki csak Mackócskának hívott. Bundája barna volt, orrocskája nedves, és mindig maradt egy kis mézfolt a tappancsán, még akkor is, ha megfürdött a patakban.
Mackócska egy kidőlt fa odvában lakott, amit anyukája puha mohával bélelt ki. Reggelente, amikor felébredt, először mindig a madarak hangját hallgatta: „csipp-csipp-csipp”, aztán nagyot nyújtózott, és így szólt:
– Ez egy puha nap lesz.
Senki sem tudta igazán, mit jelent az, hogy „puha nap”, de Mackócska pontosan értette. Olyan nap volt az, amikor nem történt semmi különös, de minden jól esett.
Aznap is ilyen nap volt.
Elsétált a patakhoz, mártotta a lábát a vízbe – a hideg csiklandozta a talpát. Aztán talált egy lapos követ, és leült rá, mint egy kis király. Nézte, ahogy a víz fodrozódik, és csak annyit mondott:
– Mééééz!
A bokrok között állt egy odvas fa, aminek mézes cseppjei néha megjelentek a hézagoknál. Mackócska odasomfordált, és igen: egy kis aranyszínű méz ott csillogott. Belemártotta az ujját, megnyalta, és halkan suttogta:
– Ez a méz olyan, mint egy ölelés.
Aztán, amikor a mézes ujjával az orrocskáját törölte meg, egy apró virágszirom ráragadt.
– Hoppá – mondta halkan, és elmosolyodott. – Most már mézes orrom is van.
Aztán leheveredett egy nagy lapulevél alá, ahol a fák között átszűrődött a délutáni fény. A világ zöld lett, halk és nyugodt. Hallgatta a levelek susogását, és ahogy a szíve is lelassult, egy kicsit elszenderedett.
Mikor felébredt, semmi sem változott – és ez volt benne a legjobb.
Este, amikor visszabújt az odúba, és anyukája betakarta a puha mohapaplanba, Mackócska halkan suttogta:
– Ez egy igazán puha nap volt.
A Mesefa elcsendesedett. Balázs még egy ideig csak ült, és figyelte a lombok között átszűrődő fényt. Semmi különös nem történt. És ez most így volt tökéletes.
Néha a legszebb történetek azok, amelyekben csak jól esik létezni.
