Volt egyszer egy lány, akit Mira-nak hívtak. A tenger mellett nőtt fel, és már kislányként is hallotta, ahogy a hullámok suttognak. Nem szavakkal beszéltek hozzá, hanem ritmussal, lüktetéssel, dallal. Mira úgy érezte, a víz a szíve mélyén él – és ha mozogni kezd, a hullámok vele együtt lélegeznek.
Amikor esett az eső, Mira mindig kiszaladt a partra, mezítláb. A szél fújta a haját, a ruha körülötte kavargott, és a vízcseppek fényként hullottak köré.
A falubeliek néha megálltak és csodálkozva nézték:
– Olyan, mintha a víz követné őt! – suttogták.
De Mira nem törődött velük. Ő nem akart látványt, csak érezni akarta a szabadságot, amit a mozdulatok hoztak.
Egy este, amikor a nap utolsó fényei elhaltak a horizonton, Mira kilépett a vízbe, és táncolni kezdett. A tenger felkavarta a habokat, és minden mozdulatával mintha új világot rajzolt volna. A víz fonalakat szőtt a levegőbe, a ruhája lágyan kavargott, a mozdulatai pedig fényt teremtettek a sötét égen.
És akkor valami különös történt: a tenger válaszolt. A hullámok körülötte szív alakot formáltak, a víz nem csapkodott többé – táncolt vele. Mira ekkor megértette, hogy a tenger sosem volt dühös, csak várt valakire, aki érti a nyelvét.
Amikor a hold fénye a vízre hullott, a lány lehunyta a szemét, és egy utolsó piruettet tett. A cseppek csillagokká váltak körülötte, és mindenki, aki a partról nézte, úgy érezte: most először látja meg, milyen az, amikor valaki a lelkével táncol.
Másnap reggel a falubeliek csak a tenger halk moraját hallották. De azóta, ha a vízparton valaki táncolni kezd, a hullámok mintha újra életre kelnének – mintha emlékeznének Mirára, a lányra, aki megtanította őket mosolyogni.
