Egy forró nyári délutánon Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek halkan susogtak, mintha mesélni kezdenének. A fa mély, lágy hangon szólt:
– Készen állsz egy különleges történetre, Balázs? Ezúttal messzire repítlek, egy olyan helyre, ahol a folyó aranyszínben csillog, és a barátság erősebb, mint a legnagyobb hegy.
Balázs bólintott, és mire kinyitotta a szemét, már egy meleg, napsütötte tájon találta magát. A levegőben virágok illata úszott, a távolban pedig egy folyó kanyargott, mint egy ezüstszalag.
A parton egy kisfiú játszott. Ő volt Ravi, aki imádta az állatokat, különösen az elefántokat. Köveket dobált a vízbe, amikor valami különöset vett észre. Az árnyékban, egy nagy fa mellett, egy hatalmas aranyszínű elefánt pihent. A bőre finoman csillogott, mintha a napfény maga festette volna meg.
Ravi elállt a szava. Lassan, óvatosan közelebb lépett. Az elefánt megmozdult, felemelte a fejét, és mély, barátságos tekintettel nézett rá.
– Szia… – suttogta Ravi. – Nem bántalak.
Az elefánt megrázta ormányát, mintha azt mondaná:
– Tudom.
Ez volt az első pillanat, amikor egy különleges barátság megszületett. Ravi Ganesha-nak nevezte el az elefántot, mert úgy érezte, bölcs és nyugodt, mint az istenek meséiben.
Innentől kezdve minden nap találkoztak. Ravi gyümölcsöket vitt neki, Ganesha pedig levelekkel és virágokkal „ajándékozta meg” barátját. Néha Ravi megpihent az elefánt hátán, miközben Ganesha lassan sétált a folyó mentén. A vízben tükröződő napfény arany hidat rajzolt köréjük.
Egyik délután Ravi szomorúnak tűnt.
– Ganesha… mi lesz, ha egyszer el kell menned? – kérdezte.
Az elefánt csendben állt, majd ormányával óvatosan megsimította a fiú vállát. A gesztusban több volt, mint szó. Mintha azt mondta volna:
– A barátság soha nem múlik el, csak más formát ölt.
A napok múltak, a nyár lassan véget ért. Ganesha tudta, hogy ideje továbbindulnia. Egy hajnalon, amikor Ravi még aludt, az elefánt halkan a folyóhoz ment, és átsétált a túlpartra, ahol a köd aranyfénnyel szőtte be a tájat.
Amikor Ravi felébredt, és látta, hogy barátja nincs ott, egy pillanatra elszomorodott. De a folyó partján egy fényes kavicsot talált, ami aranyszínben ragyogott. Azt Ganesha hagyta ott neki – emlékül.
Balázs a Mesefa alatt elmosolyodott, amikor a fa a mese végére ért.
– Látod, Balázs – szólt a Mesefa –, az igazi barátság nem attól függ, meddig tart, hanem attól, mennyire őszinte.
Balázs bólintott, és a napfényben úgy érezte, mintha ő is hallaná a folyó csillogását, és látná az aranyszínű elefánt lépteit a távolban.
A barátság nem múlik el, csak a szívünkben él tovább.
