A férfi a verandán ült, az aranyló októberi fény lassan csordogált végig a fák ágai között.
A levegőben ott volt az ősz illata – a friss leveleké, a tűzrakás füstjéé, és valami másé is: az emlékezésé.
Előtte az asztalon két gyűrű feküdt, egymásba fonódva, mintha még most is egymás kezét keresnék.
Sok éve viselték őket, és az évek alatt a fényük kicsit megkopott – de valahogy mégis szebben ragyogtak, mint valaha.
A férfi ujjai finoman végigsiklottak rajtuk, és elmosolyodott.
– Október van, Anna – mondta halkan, inkább csak a levegőnek. – A mi hónapunk.
Ahogy a szél végigsöpört a kertben, a fák levelei halk zizegéssel hullottak alá, mintha válaszolni próbálnának.
Ő behunyta a szemét, és újra látta Annát, amint ott áll a templom előtt, fehér ruhában, a haját meg-meglebbenti az őszi szél.
A hangja, a nevetése, a mozdulatai – mind ott voltak valahol, nem is olyan messze, csak egy másik világ szélén.
A ház körül minden az együtt töltött évek emlékét őrizte.
A régi csészék a polcon, a levendula a konyhaablakban, a könyv, amit ő sosem fejezett be.
És az a melegség, amit nem lehet elmagyarázni: a jelenlét, ami akkor is marad, ha már nem látni.
A férfi megfogta a két gyűrűt, és tenyerébe zárta őket.
A napfény áttört a lombokon, és a gyűrűk aranysárga fénye egy pillanatra felragyogott a bőrén.
Nem sírt. Nem beszélt többet. Csak ült ott, a szélben, és tudta, hogy valahol, valahogyan – még mindig ketten vannak.
A fény lassan elhalványult, a kert elcsendesedett.
És a csendben, valahol a levegő mélyén, mintha valaki halkan megszólalt volna:
– Itt vagyok.
