Egy esős reggelen Lili a kert végében játszott.
A csizmája cuppogott a sárban, a kabátján apró vízcseppek csillogtak, és minden egyes esőcsepp úgy pattant le róla, mintha kuncogna.
Szerette az esőt. Olyankor az egész világ illatosabbnak, színesebbnek tűnt.
Ahogy körbeforgott, és a karját kitárta, két aranyló levél hullott elé.
Olyan tökéletesen egyszerre érkeztek, mintha a szél táncoltatta volna őket.
– Nézd csak, milyen szépek vagytok! – nevetett Lili, és a leveleket maga elé tartotta.
Ekkor valami különös történt: a levelek megmozdultak, és mintha két kicsi szárny lett volna, körbelibbentek Lili keze körül.
A kislány elcsodálkozott, majd nevetve figyelte, ahogy a levelek lassan két hatalmas, aranyló kézzé formálódtak.
A kezek nem ijesztőek voltak, hanem melegek, óvóak, mint amikor valaki finoman megfogja a kezed, hogy segítsen egy pocsolyán átlépni.
– Jaj, hát ti igazi levelek vagytok, vagy varázslevelek? – kérdezte Lili halkan.
A kezek nem szóltak, csak lassan, játékosan mozdultak, és a levelek elkezdtek táncolni a levegőben — körtáncot jártak körülötte.
A szél is csatlakozott hozzájuk, és hirtelen az esőcseppek is mintha ritmusra hullottak volna.
Lili is beletáncolt a játékba.
Forgott, nevetett, a kabátja szinte repült, a csizmájából vízcseppek szóródtak szét, mint apró gyémántok.
És amikor már minden csepp és levél együtt mozgott, a kezek lágyan összezárultak előtte, mintha egy nagy ölelésre hívnák.
Aztán a varázs véget ért. A levelek újra egyszerű levelek lettek — de Lili tudta, hogy valami különleges történt.
A szívében melegség maradt, és az arcán még sokáig ott ragyogott a mosoly.
Attól a naptól kezdve, valahányszor esett az eső, Lili nem bújt el előle.
Tudta, hogy az eső nem szomorúságot hoz — hanem táncot, fényt és játékot, ha elég bátran nézel rá.
