Egyszer, valahol a csillagok között, volt egy hely, amit úgy hívtak: Fénymező.
Ott nem voltak szavak, sem idő, csak színek, fények, és az érzések halk dallama.
Ebben a világban élt két lélek: Auri és Sion.
Auri a hajnal színeit hordozta – meleg narancsot, aranyat, és az első napsugár reményét.
Sion az éjszaka szelídségét – mélykéket, ibolyát és csillagfényeket.
Két ellentét voltak, mégis, amikor egymás közelébe kerültek, a világ egyszerre kezdett ragyogni.
Nem voltak szavak köztük – a mozdulatuk volt a nyelvük.
Amikor Auri mozdult, Sion követte, és táncukból új galaxisok születtek.
A szívük egy ritmusra dobbant, és ahol találkoztak, ott szivárvány született a semmiből.
Egy napon Auri halkan megszólalt:
– Érzed? Mintha a világ most mi lennénk.
Sion bólintott.
– Mert mi vagyunk – felelte mosolyogva. – A fény és az árnyék nem külön léteznek. Együtt adják meg az élet színeit.
Ahogy táncoltak, színek sodródtak köréjük: arany, kék, bíbor és rózsaszín fonalak.
A világ figyelt – minden csillag egy-egy szívverés volt, minden hulló fény egy-egy sóhaj.
És a táncukból lassan megszületett valami új: egy kis csillag, ami egyszerre hordozta Auri melegét és Sion nyugalmát.
A csillag nevetett – lágyan, mint egy gyermek kacaja.
Auri és Sion körbefogták fényükkel, és abban a pillanatban tudták, hogy az ő táncuk sosem érhet véget.
Nem azért, mert fogadalmat tettek, hanem mert a szeretet, amit egymásban éreztek, maga volt az univerzum rendje.
Azóta, ha az égen egy új csillag gyullad ki, azt mondják, az Auri és Sion táncának egy új fordulata.
És ha két ember egymás szemébe néz, és ugyanazt a fényt látja – azt, amelyben a világ megszűnik és csak a pillanat marad –,
akkor a csillagok halk fényben mosolyognak rájuk.
Mert a szerelem nem más, mint két lélek tánca az örökkévalóság fényében.
