Volt egyszer egy kislány, akit Lénának hívtak.
Léna imádta a tavaszt, amikor minden virág illatozott, és a szél is mintha mosolyogva simította volna végig a mezőt.
De volt egy apró domb, ahol soha semmi nem nőtt. A föld ott mindig szürke maradt, mintha elfelejtette volna, hogy az élet színekkel is szólhat.
Egy délután Léna egy pillangót látott a domb felé repülni.
A pillangó szárnyai áttetszők voltak, mint a jégkristály, és olyan kékben ragyogtak, mint a legmélyebb tó tükre.
A kislány követte, és a domb tetején megpihent.
Ott, ahol a pillangó leült, halkan megcsendült valami.
Nem volt az hang, inkább egy rezgés, mintha a föld szíve megdobbanna.
És a következő pillanatban a dombon apró kék virágok kezdtek nőni — egy, aztán kettő, majd száz.
Léna elámult. A virágok mintha fényből szövődtek volna, a szirmaikon apró harmatcsillagok táncoltak.
A pillangó visszaszállt az egyik virágra, és szelíden megszólalt:
– Ezek a Remény Virágai. Csak ott nyílnak, ahol valaki még hisz a csodában.
– Én… én csak szerettem volna, hogy a domb is szép legyen – mondta Léna halkan.
– És ez elég volt – felelte mosolyogva a pillangó. – Mert a szépség nem mindig ott születik, ahol keresik. Néha ott, ahol szeretettel néznek körül.
Léna aznap este hazament, de a dombot többé senki sem látta üresnek.
A virágok minden reggel új színt kaptak — egyszer halványkéket, máskor türkizt vagy fénylő ezüstöt.
És ha valaki szomorúan ment el arra, a virágok finoman megmozdultak a szélben, mintha azt suttognák:
„Ne félj, minden új nap egy új szín a világ palettáján.”
