Volt egyszer egy kislány, akit Elzának hívtak.
Elza táncolni tanult – minden nap gyakorolt a nagy, világos teremben, ahol a falon egyetlen dolog mozdult vele együtt: a saját árnyéka.
A többi gyerek nevetett, beszélgetett, de Elza sokszor csendben maradt. Ő tudta, hogy az ő árnyéka más, mint a többieké.
Amikor megállt, az árnyéka néha tovább mozdult.
Amikor elesett, az árnyéka mintha karokat formált volna, és halkan köré fonódott.
És amikor Elza egyedül érezte magát, a falról mindig visszanézett rá valami meleg, biztonságos fény.
Egy délután, amikor a nap már alacsonyan járt, Elza a tükör elé állt.
A szíve kicsit gyorsabban vert, mert másnap nagy fellépése volt.
Ekkor halkan megszólalt:
– Bárcsak itt lennél velem, anya…
A teremben csend lett.
Aztán a falon megmozdult az árnyék.
Nem csak táncolt – most egészen más volt: két kar ölelte át a kislányt, gyengéden, megnyugtatva.
A levegő megtelt melegséggel, és Elza érezte, hogy az a kar, az a szeretet, az a védelmező erő valójában mindig ott van.
Mert egy anya szeretete nem tűnik el, ha nincs is ott fizikailag.
Ott marad a levegőben, a mozdulatban, egy halk sóhajban, egy tánclépésben, egy melegségben a szív körül.
Elza tudta: ha fellép a színpadra, nem lesz egyedül.
A láthatatlan ölelés ott lesz vele – minden mozdulatában, minden mosolyában.
És amikor másnap a fények felgyúltak, és Elza megkezdte a táncot, a közönség látta, hogy valami különleges történik.
A kislány úgy mozgott, mintha valaki vezette volna, és a tánca nemcsak szép volt – hanem élő, meleg és tele szeretettel.
A háttérben az árnyéka is táncolt.
Két alak mozgott együtt – egy kislány, és valaki, aki már csak a fényből születhetett újra.
