Egyszer, nagyon régen, amikor az ég még fiatalabb volt, élt egy aprócska csillag, akit Lyra-nak hívtak.
Nem volt nagy és fényes, mint a többi csillag, de volt benne valami különleges: mindig hallotta az emberek kívánságait.
Minden este, amikor a Föld elsötétült, és a gyerekek elaludtak, Lyra figyelte, ahogy az emberek felnéznek az égre, és halkan suttogják vágyaikat.
– Bárcsak bátorságom lenne!
– Bárcsak újra mosolyogna valaki rám!
– Bárcsak megtalálnám a helyem a világban…
És Lyra minden este egy-egy apró fényt küldött le válaszul.
Nem mindig teljesítette a kívánságokat szó szerint – néha csak reményt adott, néha egy új napot, ami kicsit szebb volt, mint az előző.
Egy éjszaka azonban valami különös történt.
Egy kisfiú, aki egy domb tetején ült, nem kért semmit.
Csak nézte az eget, a csillagokat, és csendesen mosolygott.
Lyra meglepődött.
– Te nem kívánsz semmit? – kérdezte kíváncsian.
A fiú szelíden válaszolt:
– Nem. Ma csak megköszönöm mindazt, amit már megkaptam.
A csillag szíve ekkor olyan erősen kezdett ragyogni, hogy fénye átszelte az egész eget.
Ez volt az első hullócsillag, amit valaha látni lehetett.
És ahogy végigsiklott az égen, milliónyi apró szikra hullott utána – minden egyes szikra egy-egy új kívánságot vitt magával, azokét, akik valaha hálát éreztek valamiért.
A csillagok azóta is emlékeznek erre az éjszakára.
És minden alkalommal, amikor valaki nem kér, hanem csak megköszöni azt, ami már az övé, a Kívánságcsillag újra felragyog valahol a horizont felett.
