A hegyek ölelésében, ahol a köd reggelente lágyan simogatja a fenyők ágait, élt egy aprócska forrás.
Tiszta volt, friss és bátortalan. A víz halkan csordogált, mint egy félénk dallam, amit még senki sem hallott.
A környező patakok hangosan zúgtak, vízesések morajlottak, s a Kék Forrás gyakran elbújt a kövek mögé, nehogy észrevegyék.
– Miért nem beszélsz hangosabban? – kérdezte tőle egyszer a nagy folyó, aki a völgyön át hömpölygött.
– Mert félek, hogy nem lesz elég szép a hangom – suttogta a forrás. – Te zúgsz, a vízesés énekel, a tó tükrében ezer csillag ragyog. Én csak csendben csordogálok.
A folyó mosolygott, és továbbindult, de a Kék Forrásban ott maradt a kérdés: vajon számít-e, ha valaki kicsi és halk?
Napok teltek el, évszakok váltották egymást. A forrás csendesen táplálta a földet, ahol kis virágok nőttek, és a moha mindig zöld maradt körülötte.
Egy napon egy kismadár, aki eltévedt a ködben, a forráshoz érkezett.
Kimerülten lehajolt, ivott egy kortyot, és felnézett:
– Te vagy az, aki életben tartott engem. Nem kiáltottál, mégis megtaláltalak.
A forrás meglepődött.
– De én csak suttogtam…
– Néha épp a suttogás az, amit a szív megért – felelte a madár.
Attól a naptól a Kék Forrás már nem akart hangos lenni.
Megtanulta, hogy a csend is dal lehet, ha benne van az élet szeretete.
A víz tisztán, fénylőn indult tovább, és ahogy a napfény rásimult, apró szivárványok táncoltak fölötte.
A völgy lakói azóta is tudják: ha valaki egyedül érzi magát, és nem hallja a saját hangját, elég, ha elmegy a Kék Forráshoz.
Ott megtanulja, hogy a csend nem üresség — hanem béke.
 
				 
															

