Egy meleg, nyári estén Balázs a Mesefa tövébe kuporodott. A csillagok gyengéden pislogtak az égen, mintha mindegyik csak neki kacsintana. A Mesefa mély hangon megszólalt:
– Balázs, ma egy különleges történetet hoztam. Egy apró csillagról, aki más akart lenni, mint a többi – és aki megtanulta, hogy az álmaink néha messzebb vezetnek, mint gondolnánk.
A levelek zizegni kezdtek, és Balázs úgy érezte, mintha az égbolt lehajolna hozzá. A mese életre kelt.
A Tejúton, ahol a csillagok milliónyi apró szikrát hintenek a semmiségbe, élt egy kis csillag. Őt Luma-nak hívták. Kicsi volt, halványabb, mint a körülötte táncoló nagyobb testvérei, akik büszkén sziporkáztak a fekete ég hátterén.
Luma minden este figyelte a földet. Látta, ahogy a tengerek csillognak, az erdők sötétzölden hullámzanak, és a városok fényei, mint apró tücskök, vibrálnak a dombokon.
– Milyen gyönyörű ott lent! – sóhajtotta. – Bárcsak egyszer lemehetnék, hogy lássam, milyen érzés ott lenni, ahol a szél simogat és a víz hullámzik.
A többi csillag nevetett. – De hisz mi az égen ragyogunk, Luma! A föld poros, nehéz, és mi a fény gyermekei vagyunk.
De Luma nem tudott lemondani az álmáról. Éjjelente, amikor a világ csendes volt, lehunyta a fényét, és elképzelte, hogy a földet érinti.
Egy nap, mikor a Hold már félmosollyal pihent a horizont felett, Luma elhatározta, hogy megpróbálja. Megkérte a Holdat:
– Kérlek, engedd, hogy leereszkedjek a földre. Csak egy kicsit szeretném látni, mi van ott.
A Hold elgondolkodott. – A föld hideg, kicsi csillag, és te a fény vagy. De ha valóban a szívedből kívánod, hát engedd, hogy az álmod vezessen. Csak sose feledd: a hely, ahová tartozol, ott ragyog, ahol a szíved is világít.
Luma finoman megvillant, majd lassan elindult lefelé. Hullócsillaggá vált. A levegő simogatta, a szél dúdolt neki, a világ pedig ámulva nézte, ahogy átszeli az eget.
Végül puhán a földre ért – egy tóparti rétre, ahol harmat ült a fűszálakon. Ott ült egy kis nyúl, aki éppen a csillagokat nézte.
– Hűha! – pislogott. – Te tényleg egy csillag vagy?
– Azt hiszem, igen – felelte Luma mosolyogva. – De most már nem vagyok olyan fényes, mint odafent.
– Nem baj – mondta a nyúl. – Itt is ragyogsz, csak másképp.
A tó vize visszatükrözte Luma halvány fényét, és a kis csillag elmosolyodott. Látta, hogy bár kisebb lett, a fénye így is bevilágította a nádas szélét. A halak a vízben csillogó buborékokat fújtak, a tücskök zenét játszottak, és mindenki örült a látogatásának.
De hajnalra a fény egyre halványodott. Luma tudta, hogy ideje visszatérni az égbe.
– Ne szomorkodj – szólt a nyúl. – Most már tudod, hogy a földön is látnak téged, még ha messziről is.
A Hold lágy fénybe vonta a tájat, és Luma lassan, mint egy pillekönnyű szikra, visszaemelkedett az égbe. Fentről lenézett, és látta, hogy a tó még mindig visszaveri halvány fényét.
Attól kezdve minden éjjel, amikor a nyúl a tóhoz ment, Luma egy kicsit erősebben ragyogott, mintha azt mondaná: „Álmok nélkül nem lenne fény.”
A Mesefa csendesen elhallgatott. A levelei még sokáig suttogtak, mint apró emlékek.
– Milyen szép volt ez! – mondta Balázs elérzékenyülve. – A csillag tényleg hitt az álmában, és végül megvalósította.
– Igen, Balázs – felelte a Mesefa mosolyogva. – Az álmok néha nem azért valósulnak meg, hogy ott maradjunk, hanem hogy megértsük: a hit tesz minket fénylővé, bárhol is vagyunk.
Balázs felnézett az égre, és egy apró, pislogó csillagot látott. Elmosolyodott. Tudta, hogy Luma az.
A legnagyobb álmok nem azért születnek, hogy messzire vigyenek, hanem hogy megmutassák, milyen erős fény lakik bennünk.
 
  
				 
															

