A nap aranyló fényben szórta sugarait a rétre. Balázs a Mesefa tövében ült, és hallgatta, ahogy a szél lágyan zizegteti a leveleket. A fa mély, barátságos hangon megszólalt:
– Balázs, ma egy különleges kis mókusról mesélek neked. Olyanról, aki azt hitte, kicsi és jelentéktelen, de megtanulta, hogy a legnagyobb erő néha belülről ragyog.
Balázs izgatottan bólintott, és a Mesefa lassan, mesélőn hullámozni kezdett.
A sűrű erdő közepén, egy magas tölgyfa ágai között élt egy apró, vörös bundájú mókus. A neve Mendi volt. Gyors volt, ügyes és mindig tele kíváncsisággal – mégis gyakran érezte magát kicsinek a nagyvilágban.
A madarak a fák fölött szálltak, a szarvasok méltósággal lépdeltek, és még a nyulak is messzebb ugráltak nála.
– Én csak egy pici mókus vagyok – sóhajtott gyakran. – Mit tudnék én olyat, amit más nem?
Egy napon az erdő felett sötét felhők gyülekeztek, és a szél erősen fújni kezdett. A madarak menedéket kerestek, a fák meghajoltak, és az erdő suttogott. Mendi is érezte, hogy valami nincs rendben. A kedvenc tölgyfáján, ahol a családja lakott, egy fészekbillegő fióka reszketett az ágon.
– Segítenem kell neki! – gondolta Mendi, de azonnal bizonytalan lett. – De hogyan? Én olyan kicsi vagyok… és a szél is olyan erős…
A levegő kavargott, a fészek egyre jobban mozgott. Mendi szíve hevesen vert, de közben eszébe jutott, amit az édesanyja egyszer mondott neki:
– Mendi, nem a méreted határoz meg, hanem az, hogy mit mersz megtenni, amikor jónak lenni kell.
A kis mókus mély levegőt vett, és elindult felfelé az ágon. A szél cibálta a bundáját, de ő kapaszkodott, apró mancsai szorosan tartották a kérget. Amikor elérte a fészket, a fióka sírdogált.
– Ne félj, itt vagyok! – szólt Mendi. – Mindjárt biztonságban leszel.
Óvatosan megfogta a fészket, és egy másik, védettebb ágra húzta. A szél süvített, a levelek repültek, de Mendi nem állt meg. Amikor végre letette a fiókát, a vihar elcsendesedett.
A kis madár remegve nézett rá, majd csipogott egyet – hálásan.
Mendi megpihent a faágon, és érezte, ahogy a szíve még mindig gyorsan ver. De most már nem a félelemtől, hanem a büszkeségtől.
– Sikerült! – suttogta magának. – Nem is voltam kicsi… csak bátor kellett legyek.
Másnap reggel az erdő újra békés volt. A napfény átszűrődött a leveleken, és a madarak vidáman csiviteltek. Mendi a tölgyfa ágán ült, és egy mélyet sóhajtott.
A fióka anyja odarepült, és egy apró makkot ejtett mellé.
– Köszönöm – mondta a madár. – A fiamat megmentetted.
Mendi mosolygott. – Csak azt tettem, amit kellett.
A madár elrepült, de Mendi tudta, hogy ez a kis gesztus mindennél többet jelentett. Attól a naptól kezdve, ha valaki azt mondta neki, „te kicsi vagy”, ő csak elmosolyodott, és így felelt:
– Lehet, hogy kicsi vagyok, de a szívem nagyobb, mint gondolnád.
És amikor este Balázs felnézett a Mesefára, mintha az ágak között egy apró mókus árnyát látta volna ugrálni – bátran, vidáman, a napfény felé.
A Mesefa lágyan megzörrent.
– Látod, Balázs? – szólt halkan. – Az önbizalom nem arról szól, hogy mindig tudod, mire vagy képes, hanem hogy mersz hinni magadban, amikor senki más nem tudja helyetted.
Balázs elmosolyodott. – Akkor, ha félek, de mégis megpróbálom, az már bátorság, ugye?
– Pontosan – felelte a Mesefa. – És azzal a bátorsággal egy kicsi szív is világítani kezd.
A levelek összesúgtak, mintha azt mondanák: „Mendi is így kezdte.”
A legkisebbek is hatalmas dolgokra képesek, ha hisznek magukban. A szív bátorsága mindig fényesebben ragyog, mint bármelyik csillag.
